Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Huszadik fejezet - 2. rész

– Ugye nem jól halottam, hogy te is mész?!

– Mark, ne csináld már a...

– Van fogalmad róla, hogy ez milyen veszélyes lehet?

– Igen, képzeld, van fogalmam róla!

– Akkor mégis mi a fenéért akarnál odamenni. Nem is ismered azt a lányt!

– Miattam rabolták el.

– Miről beszélsz? – képedt el Mark.

– Timtől hallottam. Engem akartak, nem Karent. Ez az egész miattam van.

– Már hogy lenne a te hibád?

– Én vagyok az igazgatótanács elnökének a lánya. Az én apámról van szó. Az ő gyerekét akarják elrabolni, megkínozni és istentudja mit csinálni vele. Megölni.

– És hogy jön ez az elrabolt lányhoz? Miért őt vitték el?

– Karennel nagyon hasonlítunk egymásra. És Tim esküdözött, hogy emiatt rabolták el őt. Miattam volt. Nem maradhatok itthon, arra várva, hogy mi fog történni, amikor... – elhallgattam.

– Amikor mi? – kapott rajta a hallgatásomon Mark azonnal. – Te is tudod, hogy ez nem a te hibád! Akkor is megtörténhetett volna, ha soha be sem teszed a lábadat Oroszországba!

– Igen, persze, tudom. De az érzéseimnek magyarázd, ne nekem! Mennem kell! És egyébként sem tudsz mit csinálni. Alexei beleegyezett.

– Az az idióta a vesztedet fogja egyszer okozni – mondta Mark a kelleténél egy kicsit hangosabban.

– Csss! – figyelmeztettem. – Ne akard a többiek haragját kivívni ilyen személyes okok miatt. Nekem sem a kedvencem jelenleg, de azt el kell ismernem, hogy jó vezető.

– Jó vezető? Miről beszélsz? Hiszen épp az imént rabolták el az egyik lányt, akire elvileg neki kéne felügyelnie.

– Azért ne ess túlzásokba! Gondolod, hogy van egyáltalán olyan ember a világon, aki képes lenne minden egyes Atiásra odafigyelni?

– Ez még nem változtat a véleményemen.

– Jó, legyen. Mindegy. – Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam.

Mivel senki sem adott nekem semmilyen feladatot, és láttam, hogy a többi felsőbbéves, akik szintén a mentőcsapat tagjait erősítették, vagy a falnak dőlve álltak, vagy pedig ülve halkan beszélgettek, ezért én is leültem. Ahogy teltek a percek, úgy lettem én is egyre idegesebb. Először csak azért, mert már égtem a tettvágytól és menni akartam. Ezenfelül Karenért is aggódtam. Minden egyes perccel csökkent az esélye, hogy megtaláljuk és épségben kiszabadítsuk. Nem tudtam, hogy pontosan mit akarnak, de volt valami olyasfajta sejtésem, hogy nem csak szimplán meggyilkolni akarják, hiszen akkor nem rabolták volna el. Attól féltem, hogy ha rájönnek, hogy nincs hasznukra, akkor esetleg végeznek vele. Valószínűleg Tim is erre gondolhatott, mert kétpercenként felpattant, majd rájött, hogy túl sok vért veszített ahhoz, hogy össze-vissza ugráljon, így leült. Ezt körülbelül kétpercenként játszotta el. Megértettem őt, mert nem tudtam, hogy mit tennék, ha esetleg Alexeijel történt volna ugyanez... Bár, hivatalosan semmit sem kellene tennem. Hiszen már nem vagyunk együtt.

Olyan nehéz volt emlékeztetnem magamat erre minden alkalommal, főleg olyan esetekben, mint amilyen ez a mostani is volt. Ott állt tőlem néhány száz méterre, és összeráncolt szemöldökét, aggódó arckifejezését látva mindig legszívesebben odasiettem volna hozzá, hogy megfogjam a kezét, erőt adjak neki. És pillantásai sem igazán erősítettek meg abban a tudatban, hogy már nem tartozunk össze. Időről időre, amikor véletlenül valami mást néztem vagy elbambultam, magamon éreztem egy tekintetet, és persze azonnal Alexeire pillantottam. Ilyenkor egymás szemébe néztünk, amíg valaki el nem sétált közöttünk, vagy amíg az egyikünk el nem kapta a pillantását.