Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Nyolcadik fejezet - 1. rész

Virágos hangulatban ébredtem. Életemben először megkaptam, amit akartam. Biztos voltam benne, hogy az eufórikus hangulatomnak sosem lesz vége. (Kivéve persze akkor, ha Alexei hirtelen szakítana velem, ám ezt a lehetőséget még csak fontolóra sem vettem, hanem ehelyett elzártam az agyam sötét, poros részébe.) Ugyan belerondított a képbe a tegnapi elköszönésünk (azaz annak hiánya), de még ez sem tudta mérsékelni jókedvemet.

Az órára pillantottam, és láttam, hogy már dél múlt. Lassan feltápászkodtam, és rájöttem, hogy még mindig a tegnapi ruháim vannak rajtam, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam, levetkőztem, és a szobában szerteszét hagyva a ruhákat, elindultam fürdeni. Szívesen engedtem volna fürdővizet, ám szerettem volna megtudni azt is, hogy van-e valami fejlemény a tegnap történtekkel kapcsolatban – s a történtek alatt értem a gyilkosságot és az Alexei és köztem végre fordulópontot elért kapcsolatot is. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy akkor most együtt vagyunk-e vagy sem. Természetesen semmiféle ígéret nem hangzott el (fura is lett volna, ha örök hűséget fogad, nem?), így viszont semmiben sem lehettem biztos. Elvégre Alexeiről volt szó. Akár Romanov is lehetett, és hazudhatott róla szemrebbenés nélkül nekem. Egy kicsit mérséklődött a jókedvem, és alászálltam a fellegekből.

Fürdés után megnéztem az e–mailjeimet. Nem jött semmi új, leszámítva Mark üzenetét („Jól sikerült a tegnap este, mi? ;)" ). Az e–maileket nézegetve néha úgy éreztem, hogy ha Mark nem lenne, akkor valószínűleg senki sem venné észre, ha eltűnnék, mert szinte sosem kaptam senkitől sem levelet rajta kívül. Vagy inkább csak eltűntek a levelek a Mark által küldött több száz e–mail között? Valószínűleg nem tudom meg, kivéve, ha eltűnök, és Markot is elrabolják, és elveszik az összes kütyüjét, hogy ne férjen hozzá semmiféle internetkapcsolathoz. Hm, vajon bekerülnénk az újságba, ha elrabolnának minket? És mi lenne, ha terroristák támadnák meg az épületet? Na, akkor tutira benne lennénk a tíz órás hírekben legalább. Mondjuk, nem hiszem, hogy ilyesfajta hírverésre vágynának az egyetem vezetői. Igazából abban sem voltam biztos, hogy vágynak-e egyáltalán bármilyen hírverésre, tekintve, hogy egy darab weblapon kívül az égvilágon semmiféle információforrást nem lehet róluk találni. Még mindig nem tudtam, hogy hogyan találtak rá a szüleim erre az iskolára. Persze lehet, hogy ha oroszul keresném (amit ugye nem tudok), akkor tömérdek találat lenne.

Miközben ilyen életbevágóan komoly témákon agyaltam, tudatosan kizártam a tegnap látott tetem képét az agyamból, és igyekeztem kerülni az összes olyan témát, amiről egyáltalán eszembe juthatna.

Elindultam az ajtó felé, hogy lemenjek enni valamit, ám amikor kinyitottam az ajtót, akkor eszembe jutott, hogy nem hétvége van, hanem bizony hétfő, és mindenki más órákon volt, amíg én aludtam. Hirtelen nem tűnt annyira csábítónak, hogy lemenjek az étterembe, mert az azt jelentette volna, hogy egy rakás ismerőssel kellett volna találkoznom, amihez most a legkevésbé sem éreztem kedvet. Így hát inkább visszatértem a szobámba.

Megpróbáltam tanulni, de képtelen voltam koncentrálni. A maradék óráimra sem volt kedvem bemenni, és mivel Anna Ivanova mondta Alexeinek, hogy nem kell bemennünk, így ki is használtam a lehetőséget, bár abban biztos voltam, hogy Alexei ott volt az összes óráján. Nem mondhatnám, hogy kimondottan rosszfiú lett volna, sőt, ahogy egyre több és több mindent tudtam meg róla, úgy változott egyre inkább hasonlatossá Markhoz, ami adott némi aggodalomra okot, tekintve Mark személyiségének főbb vonásait és szexuális orientációját. Bár ilyen téren talán nem kell aggódnom Alexei viselkedése miatt...

Próbáltam olvasni, leültem a laptopom elé, még a kedvenc játékomat is bekapcsoltam, pedig megfogadtam, hogy nem fogok játszani a szorgalmi időszakban, de mindez hasztalan volt. Folyton azt éreztem, hogy valami mást kellene csinálnom. Valahol máshol kéne lennem. Valaki mással kéne lennem.