Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Huszonegyedik fejezet - 2. rész

– Te... – préseltem ki fogaim között a sértés elejét, ám közben rájöttem, hogy talán nem is lenne olyan okos dolog ingerelni a nálam jóval nagyobb hatalommal rendelkező lányt, úgyhogy a maradékot inkább visszanyeltem.

– Helyes, látom, nem is vagy olyan buta, mint amilyennek egész félévben tűntél – mondta arra célozva, hogy inkább befogtam a számat, ahelyett, hogy szabad utat engedtem volna a sértések áradatának. – Épp azt meséltem Karennek, hogy szinte lehetetlen manapság olyan munkaerőt találni, aki megfelelően képes elvégezni a rá bízott feladatot.

– Mert mi is volt a feladat? – kérdeztem hanyagul. Valószínűleg egyéb esetben meg sem mertem volna szólalni, de arra gondoltam, hogy ha már itt a vég, akkor legalább stílusosan csináljam, ne pedig félelemtől nyüszítve. Stephanie szeme összeszűkült.

– Miféle buta kérdés ez? Természetesen az, hogy elhozzák ide a megfelelő személyt.

– Aki? – folytattam a csevegést könnyed hanglejtéssel.

– A tanács elnökének gyereke. Tudod, az Elemmágusok Tanácsa – tette hozzá értetlen tekintetemet látva. – És akiről mindketten tudjuk, hogy te vagy. – Hangjából immáron egy csipetnyi bosszankodás is kiérződött.

– Hogy mi? – Most aztán valóban megdöbbentem. Elemmágusok Tanácsa? Az meg micsoda? De nem volt mit tennem, belementem a játékba. Nem tehettem meg, hogy még egy lépéssel hátrébb csússzak azzal, hogy bevallom, hogy fogalmam sincsen róla, hogy miről beszél. – Tudod, nem hiszem, hogy az vagyok, akinek te hiszel.

– Ó, valóban? És ezt mégis honnan veszed?

– Nos, először is, fogalmam sincsen, hogy miféle tanácsról beszélsz. – Ez csak félig-meddig volt igaz, de időt próbáltam nyerni, és közben azon gondolkoztam, hogy mit tehetnék. – Másodszor pedig egészen idáig egy teljesen átlagos lány voltam, teljesen átlagos problémákkal és még csak fogalmam sem volt róla, hogy ez az egész elemmágia dolog létezik. Harmadszor...

– Ugyan már! – vágott a szavamba a most már leplezhetetlenül ingerült Stephanie. – Ezek mind olyan ostobaságok, amikhez foghatót már évek óta nem hallottam! Mégis ki tudja csak úgy magától kitalálni szerinted azt, hogy honnan származik? Inkább arra kéne koncentrálnod, hogy mi az, ami már megmutatkozott a természetedből.

Hm. Oké, tehát a meggyőzés nem jött be. Nagyon úgy tűnt, hogy nem vagyok túl jó az érvek felsorakoztatásában. Idáig akárkit próbáltam meggyőzni, mindig csak butaságokat hordtam össze, remélvén, hogy majdcsak megállnak valahogy az érveim, még ha igen gyenge lábakon is. De ez idáig a jószerencse mindig megmentett. Reménykedtem benne, hogy most is ez lesz a helyzet, bár tudtam, hogy erre igazán nem alapozhatok egy életet. De sajnos nem volt más választásom jelen pillanatban.

– Miféle megmutatkozásokról beszélsz? – sóhajtottam fel.

– Ó, te jó ég, úgy unom már, hogy folyton mindenféle idiótával kell foglalkoznom! Ráadásul te is, pont te, akiről a prófécia szól! Gondolkozz! Nem történtek veled különös dolgok?

Prófécia? Miféle prófécia? Ez megbolondult?

– Hónapok óta csak különös dolgok történnek velem, mit akarsz mégis, miféle tanulságot kéne levonnom ebből?! – kiáltottam fel.

– Tűz, hmm, ezt már szeretem – hallatott rövid, száraz nevetést Stephanie. – Jó, akkor adok egy kis segítséget. Különös látomások? Meglepően megmutatkozó erő?

Honnan a fenéből tud a látomásaimról ez az álnok kis béka? Soha, senkinek nem beszéltem róluk, Alexeit kivéve. Még Marknak vagy Eriknek sem mondtam soha semmit róluk, nem hogy neki! Viszont miféle meglepően megmutatkozó erőről beszél? Minden képességem, minden, amit csináltam idáig, egyértelműen köthető volt a vízhez.