Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Huszonegyedik fejezet - 1. rész

Amikor az utolsó menekülő is eltűnt a szemünk elől és a legvitézebbül harcoló társunk is feladta az üldözést, mindenki leroskadt a barlang szájánál lévő kövekre. Ilyen hát egy igazi harc, ízlelgettem magamban a szavakat. Talán izgalmasnak tűnik, talán legszívesebben rögtön ki is próbálnátok, de elhihetitek nekem, hogy semmi izgalmas vagy felemelő nem volt a dologban. Sebek születtek, vér folyt, fájdalom tükröződött az arcokon. Az egész annyira szánalmas és nem civilizált emberhez méltó volt. De megértettem, hogy ezek vagyunk mi. Ez a múltunk és ez a jelenünk is. És bizakodva gondoltam arra, hogy tehetünk valamit annak érdekében, hogy a jövőnk másmilyen lehessen. Akármennyire is bemelegítés volt ez az egész, jobban elfáradtam, mint számítottam rá, s valószínűleg a többiek is hasonlóan lehettek vele. A csontig hatoló hideg nem könnyítette meg a dolgunkat. Kicsit több mint öt percig pihegtünk, ám erre is csak azért volt szükség, hogy mindenki visszanyerje legalább egy kevéssé erejét. Tudtuk, hogy drága minden perc, amit nem azzal töltünk, hogy Karent keressük, így hát kevesebbet is időztünk a barlang bejáratánál, mint amennyire szükségünk lett volna.

Mielőtt bementünk volna, Jelena még ellátott néhány taktikai jellegű tanáccsal, de már szinte fel sem fogtam, hogy mit mondott, nem hogy még meg is tudtam volna jegyezni, és valamiért az a rossz érzés ütött fel a fejét bennem, hogy még az este folyamán meg fogom bánni, hogy képtelen vagyok rendesen koncentrálni. Amíg a többiek azzal voltak elfoglalva, hogy megfelelő helyet keressenek Timnek, addig Alexei és én egymást bámultuk néhány lopott pillanatig. Alexei arckifejezése csalódottságot tükrözött, és ez engem rettenetesen dühített. Elfordítottam a fejemet, és mikor visszanéztem, Alexei már Tim felé fordulva magyarázott valamit a fiúnak.

Egy kicsit nevetségesnek éreztem, hogy nincs konkrét stratégiánk, bár, az igazat megvallva nehéz is lett volna bármi konkrétat kitalálni, tekintve, hogy még az égvilágon semmit sem tudtunk se a helyről, se a ránk váró eseményekről. Azonban minél többet gondolkoztam a dolgon, annál biztosabb lettem benne, hogy a többiek teljesen összehangoltan mozognak, és tudják, hogy mit tegyenek, engem pedig Jelena ellátott bizonyos alapvető ismeretekkel azzal kapcsolatban, hogy mit csináljak, meg mit ne. (Egyik ilyen volt például az, hogy ne maradjak le, és ezt annyira fontosnak tartotta, hogy kétszer is megismételte, mintha egyáltalán eszembe jutott volna valaha is az, hogy lemaradni jó dolog. Hát csak én láttam itt standard horrorfilmeket? Mindig azokkal történik a baj, akik leszakadnak a többiektől.)

Alexei ment elől, utána Allison és a srác, akinek nem tudtam a nevét, majd én vágtam neki a sötétségnek, mivel Jelena ragaszkodott hozzá, hogy be legyek szendvicselve két tapasztaltabb ember közé, amiben végül is tökéletesen igazat is adtam neki.

Nem sokat beszéltünk, csak egy-egy figyelmeztetés és a lépteink zaja törte meg a csendet. A barlang bejáratánál még igazán tágas volt a járat, ám ahogy haladtunk egyre befelé, úgy szűkült, és nagy sajnálatomra ez nem csak horizontális, de vertikális szűkülést is jelentett, ami rám nézve egészen konkrétan azt eredményezte, hogy le-le kellett hajtanom a fejemet, sőt, néha görnyedve kellett egy-egy rövidebb részen túljutnom. De végül is igazán nem panaszkodhattam a magam 180 centijével mondjuk Alexeihez képest, akitől viszont egy pisszenést sem hallottam azóta, hogy beléptünk a barlangba.

A járat ismét szélesedni kezdett és én fellélegeztem, mert titkon attól féltem, hogy annyira beszűkül majd, hogy nem fogok tudni csak görnyedve menni, ami viszont nem igazán tett volna jót se a hátamnak, se a bátorságomnak. Ilyenkor sokkal védtelenebbnek éreztem magamat, ami valószínűleg így is volt, esetemben legalábbis. Hirtelen valamit megcsillanni láttam az egyik bal oldali mélyedésben. Azonnal oda ugrottam, kezemet automatikusan a tőröm markolatán tartva, de szerencsére semmiféle veszély nem fenyegetett, mivel olyan kicsi volt a mélyedés, hogy egy kisebb termetű állat is alig fért volna el benne, nemhogy egy ember. Hallottam Jelena elégedetlenkedő morgását a hátam mögül, ám amikor megláttam, hogy mi is csillant meg az egyik véletlenül odavetődő fényben, akkor már tudtam, hogy mentorom nem fogja sokáig szidni csendben magát, amiért meggyőzte Alexeit, hogy magukkal vigyenek.