Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Kilencedik fejezet - 2. rész

A mellette lépdelő Jelena azonban egy kissé felkavarta az érzéseimet. Gyönyörű, zöld ruhát viselt, ami kiemelte gyönyörű alakját. Haja kontyban simult a tarkójára, és nyakában egy gyönyörű nyaklánc függött. Alexeitől kapta, hasított belém egy rossz érzés. Alexei megbámulta ex–barátnőjét, és az csak szerényen mosolygott. Komolyan, miért szólt egyáltalán hozzám, ha még mindig Jelenába szerelmes?! Átlagos esetben visszatért volna a haragom, ám most már túljutottam azon a ponton, hogy mérges legyek Alexeire. Már nem érdekelt, hogy hogyan alakul a kettőnk közötti kapcsolat. Az egyetlen, amire vágytam, az az igazság volt. Legalábbis szerettem volna azt hinni, hogy így állok hozzá. A valóság természetesen az volt, hogy nagyon is érdekelt, hogy mi lesz kettőnkkel, de próbáltam meggyőzni magamat, hogy ez nem lehet annyira fontos, hogy érzelmileg tönkretegyem magamat. Nem néztem Alexeire többet. Tekintetemet végigjárattam a tömegen, ismerős arcok után kutatva, majd alaposan megfigyeltem a díszítéseket, végül pedig, amikor megálltunk, mélyrehatóan elemeztem a függöny ráncainak mintáját. Nem tűnt úgy, mintha Alexei figyelne rám. Inkább olyan volt, mint aki gondolataiba mélyedve tudomást sem vesz a környezetéről.

Ekkor az igazgatónő figyelmet kért, és belekezdett közepesen hosszú beszédébe, amelyben olyan általánosságokat mondott, mint például azt, hogy mennyire örül neki, hogy ilyen kiváló diákok járnak az egyetemre, és reméli, hogy az újonnan érkezettek is követik majd a példájukat. Blablabla.

Ezután elkezdődött a tánc. Félelmeimmel ellentétben nekünk nem kellett részt venni rajta, hanem egy körülbelül nyolc vagy kilenc párból álló diákcsoport táncolta el a nyitótáncot, amellyel a telet köszöntötte az iskola. Nagyon szép volt, ám valahogy aznap este nem érdekelt. Tudtam, hogy bánni fogom még azt, hogy nem figyeltem rá jobban, akkor is, ha minden évben van tánc, mivel imádtam az ilyen táncokat nézni, és egy rakás önátkozódásnál jobb nem lehet a dologból; mégsem tudtam koncentrálni és gondolataim folyamatosan elkalandoztak.

A tánc után beszélgettünk Alexei néhány ismerősével, azaz, hogy egészen pontos legyek, ő beszélgetett velük, míg én tanulmányoztam őket vagy a ruhám anyagát. Nem igazán tudtam figyelni, de nem is érdekelt, hogy miről beszélnek. Ha valami figyelemre méltó lett volna, akkor egészen biztos észreveszem, de így kezdett egyre terhesebbé válni az este.

– Lily! Lily! – Alexei halkan beszélt, de erőteljesen, így sikerült ocsúdásra késztetnie.

– Hm? Tessék? – kérdeztem vissza, mivel fogalmam sem volt róla, hogy mondott-e egyáltalán bármit is, mielőtt a nevemet kezdte el kántálni (ám természetesen biztosra vettem, hogy így volt), nem hogy azt tudtam volna, hogy mit is mondott.

– Lenne kedved sétálni egyet? – Fogalmam sem volt róla, hogy ezt hányadik alkalommal kérdezhette meg tőlem, mire végre sikerült meghallanom.

– Persze – bólintottam szórakozottan, és Alexei vezetésével elindultam kifelé az ajtón. Talán ő sem szereti annyira ezeket az eseményeket, mint azt először hittem.

A kapu felé indultam, ám Alexei karja visszahúzott, és igazán különösen nézett rám, miközben figyelmeztetett rá, hogy kabát nélkül talán nem lenne annyira jó ötlet kimenni. Kábán bólintottam, és beleegyeztem, hogy öt perc múlva a kapu előtt találkozunk. Fellépdeltem a szobámba, majd magamhoz vettem fekete szövetkabátomat, és visszaindultam. Alexei már ott várt, bár fogalmam sem volt róla, hogy hogyan lehetett ennyire gyors. Kiléptünk az sötétségbe. Tiszta volt az éjszaka, s a Hold ezüstös fénye csillogásra késztette a puha havat, amely a talpunk alatt ropogott. Hirtelen mégsem tűnt annyira jó ötletnek, hogy kint sétálgassunk, mert a hideg csontig hatoló volt, főleg ebben a ruhában, de nem visszakoztam. Amolyan „minden mindegy" hangulatban voltam. Ha hideg van, hát hideg van. Akkor fázni fogok, miközben sétálgatunk.