Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Tizenötödik fejezet - 2. rész

– Említettél valamit arról, hogy bizalmasan kezeled azokat a dolgokat, amelyek itt elhangzanak. – Hangom sima volt és színtelen, ám én tudtam, hogy tele van feszültséggel, s mozdulatlanul ülve vártam a választ.

– Természetesen – bólintott Anna. – Tehát sokszor elő szokott fordulni?

– Igen, elég gyakran.

– Miért?

Miért? A kérdés visszhangzott a fejemben. Fogalmam sincsen. Próbáltam átgondolni, de az agyam kezdett egyre üresebb lenni. Erősen kellett koncentrálnom, hogy visszataláljak a gondolatok mezejére.

– Nem tudom – feleltem végül őszintén. Nem akartam mondani mást, ám önkéntelenül buktak ki a számon a mondatok. – Azt hiszem, hogy ezt a te dolgod lenne megállapítani. Annyi mindenre szeretnék választ kapni, mert olyan sok minden van, amit nem értek. Nem értem, hogy miért történik, nem értem, hogy miért viselkedem így, nem értek szinte semmit sem az életemmel kapcsolatban. Mintha mindenben csak szerencsém lenne, és összejönnének a dolgok. Mintha valaki kívülről irányítaná az életemet. De rettegek, hogy mi lesz, ha ez a valaki belefárad abba, hogy engem vezessen, s az én életemet rendezgesse. – Megálltam pár másodpercre, hogy levegőt vegyek, s hogy kissé lenyugodjak, majd folytattam. – Azt hiszem, hogy nehezen tudom kontrollálni a gondolataimat. Nehezen tudom önmagamat kontrollálni úgy általában.

Anna nem felelt, csak bólintott, s feljegyzett valamit a füzetébe. A találkozó többi része hasonló stílusban zajlott, s én válaszolgatás közben azon gondolkoztam, hogy vajon miért is bízom benne annyira, hogy végre ő nem olyan lesz, mint a többi kollégája. Azt vártam, hogy segítsen megérteni magamat, de se az a megoldás nem tetszett, hogy célzott kérdéseket tesz fel, amelyekre nekem kellett kitalálnom a válaszokat, se az, hogy ő beszélte át az együtt töltött idő kilencven százalékát. Az elsővel az volt a gondom, hogy ehhez nekem nem kellett pszichiáter – tudtam én a kérdéseket magamtól is, csak nem találtam a választ. A másodikat pedig eluntam, s a dagályos szövegek mögött ritkán lakozott valódi értelem. Csűrték-csavarták a szavakat, ám nem mondtak végül semmit sem. Én pedig csak bólogattam, és később azt gondoltam, hogy bizonyára úgy vélik magukban, hogy sikerült még egy idiótát átverniük, aki igaz hívőként itta minden szavukat. Azonban úgy gondoltam, hogy élni kell az eséllyel, és nem tehetem meg azt, hogy beskatulyázom Annát, amikor ő még semmit sem bizonyíthatott képességeivel kapcsolatban.

– Azt hiszem, mára végeztünk is – emelkedett fel a pszichiáter körülbelül negyven perccel az után, hogy beléptem az ajtaján. Odalépett a fal mellett álló asztalkához, és vizet öntött magának egy vékony nyakú palackból. Felém mutatta az egyik másik poharat, ami az asztalon lévő tálcán állt, s kérdő arckifejezéséből megértettem, hogy arra kíváncsi, vajon innék-e én is. Nemet intettem, bár valójában szívesen ittam volna. Nem tudtam, miért csináltam, de valahogy reflexszerűen hárítottam el a felajánlást, mint ahogy tettem az esetek nagy részében. Megbeszéltünk következő hétre ugyanekkorra egy időpontot, s Anna figyelmeztetett, hogy az az alkalom már valószínűleg egy egész órán keresztül fog tartani. Bólintottam, de gondolatban már ismét máshol jártam. Felálltam, és az ajtóhoz sétáltam. Már éppen el akartam köszönni, kezemmel a kilincsen, amikor eszembe jutott valami.

– Anna!

– Igen? – emelte rám barna tekintetét.

– Lehetne egy kérdésem? – Ez elég idiótán hangzott, látom, nem hazudtolod meg önmagadat, korholtam magamat.

– Természetesen – mosolyodott el. – Elvégre azért vagyunk itt.

– Hogyhogy idáig nem tudtam erről az egészről?