Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Huszonkettedik fejezet - 2. rész

Ismét hagytuk, hogy ránk ereszkedjen a csend. Örültem neki, hogy Alexei nem kezel úgy, mintha hős lennék. Talán ő értette, hogy mi a különbség egy hőstett végrehajtása és aközött, amit én tettem. Figyelmem visszatért a hópelyhekhez, és eszembe jutott, hogy nincsen két egyforma szerkezetű pehely. Mint ahogy nincsen két egyforma pillanat sem. És ha visszamész ugyanarra a helyre, akkor sem lesz ugyanaz már. Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba, tartja a mondás. Érdekes. Amikor először hallottam ezt, ösztönösen tiltakozni szerettem volna. Aztán ahogy belegondoltam, rá kellett jönnöm, hogy igaz, ó, de még mennyi igazság van benne! Hiszen az életünk örökké változó folyam, és minden pillanata olyan egyedi élmény, amelyben még egyszer nem lesz részed. Ha nem a külső környezet változik meg, akkor azt veszed majd észre, hogy te változtál.

És igen, ültünk már ugyanitt, ugyanígy, ketten Alexeijel. Ám az akkori bizsergést még csak véletlenül sem lehet összekeverni a mostani fájdalmas ürességgel. Ugyanitt voltunk, a hó ugyanúgy esett, s az est is éppen úgy leszállt már. Ülhetett ő ugyanolyan pózban, s feszenghettem én ugyanúgy, mint most, a pillanat mégsem ugyanaz – mert mi már nem vagyunk ugyanazok. Annyi minden történt már, hogy egy kisregény sem lenne elég arra, hogy mindent pontosan elmesélhessek.

– Nem akarsz erről beszélni – inkább megállapítás, mint kérdés. Csak úgy, mint az a mondat, amivel legutóbb összetörted a szívemet.

– Dehogy, veled bármiről, tudod.

Hogy miért mondtam ezt? Igen, tudom, hogy ebből még akkor is rájöhetne, hogy még mindig szeretem, ha alapvetően ostoba lenne, de hát minek erőlködtem volna azzal, hogy tagadom a nyilvánvalót? Kérlek, csak azt ne mondd most ezek után, hogy legyünk barátok, mert azt képtelen lennék elviselni! Nem akarok a barátod lenni.

– Ó, Lily!

És ebben benne volt minden. Nem kellett ránéznem, hogy tudjam, hogyan érzi magát. Nem kellett ránéznem, hogy tudjam, mit érez irántam. De ránéztem. Ránéztem, mert egy valamit nem tudtam.

– Miért?

Nem vádoltam. Éreznie kellett, hogy nem vádolom. Viszont úgy éreztem, hogy tudnom kell a választ.

– Azt hittem, hogy így lesz a legjobb mindkettőnknek.

Rossz válasz! Rossz válasz! Rossz válasz!

– Értem.

– Nem, Istenem, dehogy érted! Hogyan is érthetnéd...

Alexei ujjait éreztem a kezemen, és én hagytam, hogy rákulcsolódjanak.

– Ígérem, hogy egyszer meg fogod érteni – szólalt meg ismét.

– Gondolod? – kérdeztem, bár fogalmam sincsen, hogy miért. Persze, persze, hogy úgy gondolja, ha egyszer azt mondta.

– Igen – bólintott komolyan. Nem mutatta, hogy értelmetlennek tartaná a kérdést. De biztos annak gondolta. Hiszen ő olyan racionálisan viselkedik általában. Egy ilyen értelmetlen kérdés nélkül pedig nem megy el anélkül, hogy rá ne világítana, hogy miért is nem volt értelme feltenni, még akkor sem, ha utána teljes komolysággal és őszinteséggel válaszol rá.

Még mindig nem engedte el a kezemet.

És annyi kérdés volt, amit még fel kellett volna tennem neki. De egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy mindre hallani akarom a választ.

Ránéztem, hosszan, komolyan. Úgy tanulmányoztam minden egyes vonását, mintha magamba akarnám égetni, hogy soha, de soha ne felejthessem el. Pillantása tiszta volt és őszinte. És amikor tekintetünk összekapcsolódott, akkor tudtam, hogy igazat mondott. Hittem neki. Elhittem, hogy mindent azért tett, mert azt gondolta, hogy úgy cselekszik helyesen.

És végre megrepedt a páncél, amelyet kristályosan csillámló jégből vontam a szívem köré. Nem kellett hozzá sok idő, hogy teljesen elolvadjon a tűztől, amely Alexeiből sugárzott. De még vártam. Még vártam néhány másodpercig. Ő pedig állta a tekintetemet és várt, türelmesen, kezét még mindig az enyémen nyugtatva.

Lassan mozdultam, ő pedig mozdulatlanul ült tovább. Ahogy egyre közelebb kerültem hozzá, úgy költözött vissza szívembe ismét a fény. Ajkam puhán ért ajkához. Elengedte a kezemet és arcomat vette inkább tenyerébe.

Gyengéden elkezdtem magamhoz húzni, éppen abban a pillanatban, amikor ő elkezdett engem hátrafelé tolni.

A körülmények megváltoztak, de az út, amelyen lépdeltünk, ugyanaz volt, s ugyanarra vezetett. Ismét visszatért minden a helyes kerékvágásba, és úgy tűnt, semmi sem billentheti ki a világot visszanyert egyensúlyából.

Legalábbis egyelőre...

[VÉGE]