Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Harmadik fejezet - 3. rész

– Vadállatok. Tele van velük az erdő.

– Ezért cipelsz magaddal egy puskát?

– Tessék? – Na lám, mégsem kell neki illemtanórákra járnia. Bár, talán mégis. Még nem bocsátottam meg egészen azt a köszönöm dolgot. Valami hibája neki is kell, hogy legyen, nem? – Ja, hogy ezt? Dehogy. Ez airsoft. Nem hiszem, hogy sok mindenre mennék vele egy vadállat ellen. Talán közelharcra lehetne használni.

– Ó. Hát... rendben. Nem igazán értek az ilyesmihez.

– Miért, mivel foglalkoztál idáig? Vásárolgattál?

– Tessék? – kaptam fel a fejemet, de mikor ránéztem, láttam, hogy nem gondolja komolyan, így elmosolyodtam. – Nem csak azt, bár bevallom, hogy az időm nagy részét az vette el, hogy csini rucikat és kiegészítőket vegyek a plázákban.

Meglepetten nézett rám, mint aki nem hisz a fülének, és igyekeztem ártatlanul és bután pislogni, de valószínűleg nem sikerült, mert így felelt:

– Akkor tehát mit csináltál? – Semmi mosoly. Hihetetlen. Ez a srác sosem mosolyog?

– Hát, nem is tudom. Iskolába jártam. Olvastam, számítógépes játékokkal játszottam, zenét hallgattam, úszni jártam. Nem sok hasznosat, azt hiszem.

– Úsztál?

Bólintottam.

– Versenyeztél is?

– Nem. Anyám szerette volna, ha versenyszerűen sportolok, de nem igazán akartam. Aztán mikor akartam, addigra meg már késő lett.

– Késő?

– Hát, késő, igen. Korábban kellett volna elkezdeni ahhoz, hogy valamit elérjek.

– Miért, talán olimpikon akartál volna lenni?

– Hát, ha már csinálsz valamit, akkor csináld rendesen, nem?

– De. – És végre megtörtént. Elmosolyodott. Na jó, igazából csak egy félmosoly volt, de az is mosoly, nem igaz? – Mindjárt ott vagyunk.

– Ott? Hol ott? – Egészen elfelejtkeztem arról, hogy merre megyünk. Minden figyelmemet Alexeire összpontosítottam, így fogalmam sem volt róla, hogy merre járunk. Akár a pusztaság közepe felé is indulhatott volna, hogy elvigyen egy elhagyatott helyre, és ott végezzen velem – tudom, mindig is élénk volt a fantáziám –, azt se vettem volna észre. De nem féltem. Nem azért, mert az egyetemen voltunk, hanem egyszerűen azért, mert nyugalommal töltött el, ha vele voltam. Ösztönösen megbíztam benne, bár nem tudtam, hogy miért. Általában nem csaltak meg a megérzéseim, de volt egy olyan érzésem, hogy minden józan ítélőképességemet elvesztettem Alexei mellett. Csak az számított, hogy vele lehessek, hogy hallhassam a hangját, hogy láthassam mosolyogni (oké, oké, félmosoly).

És akkor megláttam. Egy hatalmas folyó, melynek túlpartja szinte csak derengett, olyan távol volt. Alexei megállt, de engem vonzott a víz, s egészen a part széléig merészkedtem. Hátrafordultam, és láttam, hogy Alexei mozdulatlanul áll.

– Miért nem jössz közelebb?

– Én már ezerszer láttam. – Kitérő válasz. Ismét.

– Jól van – vontam meg a vállamat, és visszaindultam hozzá. – Szóval... mi a neve a folyónak?

– Ez a Jenyiszej – döbbent meg Alexei. – Neked fogalmad sem volt róla, hogy hova jössz?

– Dehogynem. Szibériába. Ezt elég megrázkódtatás volt feldolgozni első körben.

– Nem szeretsz itt lenni?

– Nem, azt azért nem mondanám, hogy nem szeretek, csak hát annyira...

– ...más – fejezte be helyettem a mondatot. Bólintottam. Más. Igen, teljesen más volt, mint amihez eddig hozzászoktam, és ez egy kicsit félelemmel töltött el. Csak álltam ott zsebre tett kézzel, és figyeltem Alexeit. Most valahogy sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint eddig, és mintha arcvonásai is lágyabbak lettek volna. Közelebb lépett hozzám, és én felnéztem a nálam majdnem egy fejjel magasabb fiúra. Rettenetesen zavarban voltam, de még ezt az érzést is elnyomta az Alexeiből áradó erő, amely ellenállhatatlanul vonzott hozzá.

– Mehetünk? – kérdezte szinte suttogva, és mélyen a szemembe nézett. Valószínűleg nem tudott volna olyat kérdezni, amibe ne egyeztem volna bele, ám még mielőtt megszólalhattam volna, elfordult. Mintha álomból ocsúdtam volna, megtört a bűbáj, és hirtelen eljutott a tudatomig, hogy mennyire fázom.

– Persze, már úgyis fázom egy kicsit – mondtam félig álomittas hangon.

– Pedig elég hosszú lesz még az út visszafelé. A főúton jöttél, nem?

– Nem, nem teljesen. Találtam egy lépcsősort a bokrok mögött.

– Tessék?

– Egy lépcsősort. Tudod. Lépcsők.

– Mióta is vagy itt? Tegnap óta?

– Igen.

– Ez elképesztő. Még nekem is másfél napba telt, mire megtaláltam azt a lépcsősort, de úgy látom, akkor új rekordot állítottál be.

– Hát, igazából véletlen volt. Csak megláttam azt a fénysugarat, és követtem, és most.. itt vagyok.

– Meg is érkeztünk.

Meglepetten néztem körül. Ugyan hova is érkezhettünk volna meg ennyi idő alatt, gondoltam magamban, amikor láttam, hogy valóban megérkeztünk. A lépcsősorhoz. Úgy látszik, Alexei tényleg ismeri a környéket.

– Ha nem haragszol, nem kísérlek vissza. Még van egy kis dolgom. Majd még látjuk egymást – fordult el.

– Alexei!

Megtorpant majd félig visszafordult.

– Örülök, hogy megismerhettelek.

– Én is, Lily.

És a következő pillanatban már el is tűnt a szemem elől.