Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Negyedik fejezet - 1. rész

Gondolataimba mélyedve sétáltam visszafelé, s a lépcső tetején megálltam, hogy visszanézzek. Ekkor jöttem rá, hogy még mindig nem tudom, hogy mi célt szolgál az az építmény, melynek falánál Alexeijel találkoztam. Szememmel a hatalmas, zöld épületet kerestem, ám a fák teljesen eltakarták előlem. Megfordult bennem, hogy visszamegyek, és kiderítem, mi van az épületben, de inkább elhessegettem az ötletet. Mélyet sóhajtottam, és elkezdtem átvágni a bokrokon. Mielőtt kiértem volna, gyorsan körülnéztem, hogy lát-e valaki, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs az udvaron, és egyik ablakban sem áll senki, kibújtam. Valamiért úgy éreztem, hogy a rejtett lépcsősor az én titkom, még akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy minden valószínűség szerint az összes felsőbbéves ismeri.

Körülbelül az udvar közepén járhattam, amikor egy hatalmas, jéghideg széllökés kíséretében megérkezett az első hóvihar, amit egyetemi éveim alatt átéltem. Még csak második napja voltam az akadémián, de kezdeti ellenszenvem kezdett nyom nélkül elpárologni. Magam is meglepődtem a felfedezésen, hogy valójában egészen megkedveltem az egyetemet. Na, persze, ez csak a kezdeti lelkesedés, de majd ha megkezdődik a tanítás is... A vizsgaidőszakról meg ne is beszéljünk. Próbáltam nem gondolni rá, mert a stresszes helyzeteknek már csak az elképzelésére is enyhébb pánikroham tört rám. Ha jól belegondoltam, akkor el kellett ismerjem, hogy még csak fogalmam sincsen róla, hogy hogyan éltem túl az életem eddigi majd két évtizedét.

Épphogy csak beléptem a bejárati ajtón, amikor máris megpillantottam Markot, aki épp a könyvtár ajtaját csukta be maga mögött.

– Találtál valamit? – érdeklődtem rögtön.

– Na, mit gondolsz? – tárta szét a karjait Mark. – Semmi olyat, ami hihető is lenne. Bár, volt egy egészen érdekes elmélet.

– Nos? – húztam fel a szemöldökömet Mark hatásszünetére.

– Vámpírok – bökte ki Mark eltúlzott artikulációval, majd komolyan bólogatott.

– Vámpírok? Tényleg, Sherlock?

– Aha – ragaszkodott rendületlenül az elmélethez Mark.

– Mark, te teljesen meghibbantál? – nevettem fel.

– Honnan tudod, hogy nem? Akár vámpírok is lehetnének.

– Akkor hogyan tudnának kimenni napközben?

– Honnan veszed, hogy ki tudnak?

– Láttam.

– Akkor lehet, hogy a napfényes dolog csak kitaláció. Egyébként meg mégis mikor láttad volna? Idáig csak egyszer találkoztál velük, az is este volt az étkez... – Mark megakadt egy pillanatra, de amint a felismerés áthasított agyán, ugyanazzal a levegővel folytatta –... csak nem találkoztál velük az előbb?

– De igen. Vagyis... Hát valójában csak az egyikükkel.

– Miért növeled itt a feszültséget, mondd már, hogy melyikükkel!

– Találgass... – mondtam egy széles vigyor kíséretében.

– Alexei!

– Talált. Összefutottam vele, miközben a kastélyt körülvevő erdőben sétáltam.

– Hát ez csodálatos – mondta Mark őszinte lelkesedéssel.

– Kezdesz egy kicsit megszállott lenni, nem? – húztam fel ismét a szemöldökömet.

– Ugyan már! Na jó. Talán egy kicsit – ismerte el végül.

– Semmi baj, tudom, merre van a gyengélkedő – paskoltam meg Mark karját együtt érző képet vágva.