Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Hatodik fejezet - 2. rész

A kasszához sétáltam, és kifizettem a ruhámat. Mark már csak a szatyrot láthatta a kezemben, és élvezettel gondoltam arra, hogy most majd egy hétig furdalhatja a kíváncsiság, mire megtudja, hogy melyik ruhát választottam.

– Már meg is találtad? – kérdezte.

– Meg bizony – feleltem sejtelmes mosollyal.

– Ami azt illeti, elég sokáig tartott – mutatott ki az utcára a kirakat üvegén keresztül. S valóban, igaza volt, kint már besötétedett, és a hóról csillogva tükröződött vissza a lámpák fénye. Persze biztos voltam benne, hogy valójában nem én válogattam olyan sokáig, hanem túl korán sötétedett, ám amikor rápillantottam a falon terpeszkedő hatalmas órára, akkor meglepődve realizáltam, hogy már 9 óra múlt tíz perccel. Erről az is meggyőzhetett, hogy már alig-alig lézengett vásárló rajtunk kívül a boltban.

– Na igen – feleltem végül.

– Biztos vagyok benne, hogy pompásan festesz abban a lila ruhában, bár igazán megmutathattad volna nekem is.

– Honnan tudod, hogy milyen ruhát vettem? – kérdeztem meglepetten.

– Drágám, én már akkor tudtam, hogy melyik ruhát fogod választani, amikor te még azt sem tudtad, hogy milyen színűt szeretnél.

– Akkor mégis minek próbáltattad fel velem azt a rózsaszín förmedvényt?!

– Nem hagyhattam ki az alkalmat – vigyorgott Mark.

– Ha fényképet is készítettél, akkor halál fia vagy, Mark Reed. Remélem, ezzel tisztában vagy.

– Hát persze – bólogatott ártatlan képet vágva, ami igazán felébresztette bennem a gyanút, ám még mielőtt hangot adhattam volna nemtetszésemnek, a könyökömnél fogva elkezdett kifelé kalauzolni az üzletből. – Menjünk, különben sosem érünk haza.

– Mintha ugyanezt mondtad volna akkor is, amikor elindultunk.

– Ez azért van, mert mindennel órákig piszmogsz.

– Nem is igaz – húztam fel az orromat, játszva a sértődöttet.

– Na persze – dünnyögte Mark, majd előreengedett az ajtóban.

Az üzletből kilépve megcsapott a hideg, és hirtelen sajnáltam, hogy nem vettem fel a kabátomat. Úgy gondoltam, hogy a kocsiig csak kibírom, és ezért a kezemben szorongattam a fekete szövetkabátot. Épp indultunk volna a kocsihoz, amikor csilingelést hallottam, és megfordulván láttam, hogy Alexei lép ki a szomszédos üzletből, ami történetesen egy ékszerüzlet volt.

– Nahát, biztos a... – kezdte Mark, ám egy szigorú nézéssel beléfojtottam a szót. Tudtam, hogy mit akart mondani. Azt, hogy biztosan a barátnőjének vett ajándékot. Nem akartam tudni róla, hogy mit vesz Jelenának. – Errefelé jön – sikkantotta alig hallhatóan Mark, de már nem volt időm visszasúgni, hogy természetesen én is észrevettem, hogy felénk tart, mert addigra már megtette a két üzlet bejáratát elválasztó néhány lépést.

– Sziasztok – köszönt minden érzékemet megborzongató, bársonyos hangján.

– Szia – leheltem elbűvölve, majd hirtelen eszembe jutott, hogy ők ketten még hivatalosan nem is ismerik egymást. Más kérdés volt persze, hogy Mark mindent tudott róla, amit én, sőt, valószínűleg még többet is – ki tudja, hogy mit nem árult még el nekem. – Alexei, ez itt...

– Mark Reed – fejezte be a mondatot helyettem Alexei, és kezet nyújtott Marknak. – Igen, tudom. Hallottam már rólad. Alexei Demidov. Örülök, hogy hozzánk jelentkeztél.