Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Nyolcadik fejezet - 2. rész

Te jó ég, mi bajom van nekem? Megráztam a fejemet. Azért az is jellemző, hogy ilyen hülyeségeken kezdek el agyalni. Egyik gondolat vezet a másikhoz, hogy végül általában már nem is tudom, hogy honnan indultam. Ez az eset persze kivétel volt, egyrészt azért, mert nem jutottam túl messzire a gondolataimmal, másrészt azért, mert nehéz volt a lélegzetelállítóan szép Jelenát kiverni a fejemből, harmadrészt pedig azért, mert legszívesebben képen töröltem volna a negédesen vigyorgó Markot.

– De még mennyire – felelte végül. – Persze azt még jobban élvezném, ha a te Alexeied engem hívott volna el. Bár nem tudom, hogy mennyire toleráns ez az iskola, az előző sulim nem rendelkezett túl liberális, széles látókörű vezetőséggel.

– Nem fogod abbahagyni a kis kommentek hozzáfűzését Alexeijel kapcsolatban, igaz?

– Nem hát! Ha látnád az arcodat közben, akkor te sem akarnád.

Elmosolyodtam. Hát persze. Amellett, hogy imádott engem, Marknak lételeme volt az, hogy piszkáljon, amikor csak tehette. Mindez persze teljesen baráti hangnemben történt, és sosem vitte még túlzásba. Szerencséjére bennem emberére akadt, mert én sem fogtam vissza magamat, ha olyan helyzet kínálkozott.

Még beszélgettünk egy kis ideig, aztán visszamentem a szobámba, és ledőltem az ágyra. Aludtam volna szívesen, de amikor megpróbáltam, nem jött álom a szememre, így csak forgolódtam és szenvedtem. Lett volna mit csinálnom, de egyszerűen semmihez sem volt kedvem. Ez is egyike volt azoknak a pillanatoknak, amelyekkel nem tudok mit kezdeni, és amikor legszívesebben eltűnnék a Föld színéről. Néhány óra múlva Mark bekopogott, hogy menjek vele vacsorázni, de nemet mondtam, habár mardosott az éhség már órák óta. Képtelennek éreztem magamat arra, hogy lemenjek, és úgy tegyek az egész iskola előtt, mintha a tegnap nem történt volna meg, vagy mintha nem zavarna, hogy fogalmam sincsen róla, hogy hányadán állok Alexeijel.

Később persze lementem, és összetalálkoztam Stephanie-vel. Jól jött egy kis társaság, feldobta a hangulatomat egy kicsit, hiába hittem a ellenkezőjét előtte. Be kell vallanom, hogy nem fukarkodtam a csoki fagyival az étkezés végén, amit később persze megbántam, egyrészt azért, mert megfájdult a torkom egy kicsit, másrészt pedig azért, mert túlettem magamat. Stephanie mintha tudta is volna előre, mert elkerekedett szemekkel méregette a hatalmas adagot, amit a tálkába szedtem. De a lelkemnek igazán jót tett. Nem is értem, hogy gondolhatják komolyan, hogy a csoki nem megoldás a bánatra. Stephanie-nek végül mennie kellett még befejezni egy házi dolgozatot, s így egyedül baktattam vissza a szobába. Útközben egy olyan élményben volt részem, ami jócskán visszavetette a csokoládé hatását. Az igazat megvallva, eléggé ambivalens érzelmeket gerjesztett bennem az eset.

Épp felfelé tartottam tehát, amikor is láttam, hogy valaki egy létrán állva próbál valamit felrakni a falra. Először csak vékony, farmeres lábait láttam, majd feltűnt a vörös hajkorona is. A lány háttal állt nekem, és éppen elhaladtam volna mellette, amikor a létra egy kicsit megingott.

– Vigyázz! – kiáltotta halkan, s még szerencsém volt, hogy idejében el tudtam ugrani, mert ha nem tettem volna, akkor a nyakamba borult volna egy rakás rajzszög, és szinte biztos vagyok benne, hogy nem lett volna túlságosan kellemes élmény. – Ó, Istenem, úgy sajnálom – mászott le a lány gyorsan a létráról.

Jelena. Hát persze. Valahol tudat alatt már tisztában voltam vele, hogy ő volt az, legalábbis a gyomromban lévő fura érzés erről tanúskodott, ám az agyam még csak most fogta fel, hogy ki is a vörös hajú, farmeres lány valójában.

– Jól vagy? Ugye nem esett semmi bajod? – eléggé érződött a beszédén, hogy nem anyanyelvi beszélő (érdekes módon ez Alexei-en egyáltalán nem hallatszott, pedig ő sem volt angolszász származású), ám ez valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nem hogy negatív lett volna, de még vonzóbbá is tette Jelenát.