Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Második fejezet - 3. rész

Amint egyre közelebb értünk a földszinten található étkezőhöz (ezt az igazgatónő egyébként úgy látszik, elfelejtette megemlíteni, amikor a földszinten található egységeket elemezgette), a kastély borongóssága és titokzatossága egy leheletnyit elhalványult, mivel evőeszközök csörgése és beszélgetés, nevetgélés hallatszódott egyre hangosabban. Az étkező hatalmas, kétszárnyú ajtaja tárva nyitva állt, és pompás illatok csábították befelé az arra járókat.

– Farkaséhes vagyok – mondta Mark, és a tekintete már az étellel megrakodott asztalt pásztázta. Elvettünk egy-egy tányért és szereztünk hozzá evőeszközöket is, és közben azon csodálkoztam, hogy mennyivel több diák van máris itt, mint ahogy hittem. Főleg idősebbeknek tűntek, ezért úgy gondoltam, hogy biztosan felsőbbévesek lehetnek. Elindultunk az asztal felé, amelyen a különféle fogások sorakoztak. A leveseket gyorsan magam mögött hagytam, s az előttem járó Mark szintén így tett. Újdonsült barátom fél perc alatt végzett a szedéssel, és némi toporgás után odaszólt, hogy igyekezhetnék. Biztosítottam, hogy még eltart pár percig a válogatás, úgyhogy menjen csak nyugodtan, és kezdjen el enni nélkülem, nemsokára megyek én is. Válogattam tovább, ám hirtelen arra lettem figyelmes, hogy elhal minden zaj. Hátrafordultam, és láttam, hogy egy csapat, sötét ruhába öltözött diák lép be az ajtón. Nem igazán tudtam kivenni az arcukat, mert túl messze volt a terem másik végében lévő ajtó, és bár nem kellett szemüveget hordanom, a látásomra sosem lehetett azt mondani, hogy igazán tökéletes lett volna. Néhány másodperc múlva a diákok ismét elkezdtek beszélgetni, és mire a csoport az asztalhoz ért, már ismét ugyanakkora hangzavar volt, mint mielőtt beléptek volna. Visszafordultam, és válogattam tovább, ám kezdtem egy kicsit kellemetlenül érezni magamat, mert mindenki az ételekkel megrakodott asztal felé bámult, s ezzel hátrapillantás nélkül is tökéletesen tisztában voltam. Igyekeztem hát gyorsabbra fogni a tempót, és épp nyúltam volna egy narancs felé, amikor egy nagyon mély, de tiszta hang csendült mellettem:

– Ideadnád azt az üveget? – a jobbomon álló halkan beszélt, ám még a hangzavarban is tisztán értettem minden egyes hangot, amit kiejtett. Összerezzentem, majd oldalra pillantottam, és egészen egyszerűen elállt a lélegzetem. Egy magas, sötétbarna hajú fiú állt mellettem, zöld szemei kérdőn néztek rám, s még mosolytalanul is ő volt a leghelyesebb srác, akit valaha is láttam. Egy hosszú, dermedt másodpercet követően bólintva makogtam valamit, amit leginkább egy „igen, persze"–re hasonlított, majd odaadtam neki az üveget, amit kért. Keze még csak véletlenül sem ért az enyémhez, és ez gyermeki csalódottsággal töltött el. Aztán kivettem a narancsot, amit az előbb akartam volna tányéromra emelni, és megfordultam, hogy tekintetemmel megkeressem Markot. Amikor lehuppantam a fél asztalt egyedül elfoglaló Markkal szemben, akkor elég volt egy pillantást vetnie az arcomra ahhoz, hogy megjegyezze:

– Máris beleszerettél, mi?

– Mi? – kérdeztem értetlenül.

– Nem mi, hanem tessék, kislányom. Igazán taníthattak volna neked egy kis jó modort. Megkérjem Anna Ivanovát, hogy tartson neked egy külön illemtan kurzust? – vigyorgott rám.

– Nagyon vicces – vetettem rá megvető pillantást.

– Szóval tetszik? – tért vissza eredeti témájához Mark.

– Nos... hát... én... még csak most láttam először. És még csak meg se köszönte, hogy odaadtam neki azt az üveget! – jutott el a tudatomig.

– Annyi baj legyen, majd ketten járhattok az illemtanórákra.

– Még valami jó ötlet? Egyébként ki volt az? – próbáltam úgy feltenni a második kérdést, hogy ne legyen egyértelmű a válasz az előző kérdésre, miszerint igen, nagyon tetszik nekem az ismeretlen, aki nem tudja megköszönni, ha odaadnak neki valamit.

– Alexei Demidov. Bár, ha értesüléseim pontosak, akkor ez csak a felvett neve.

– Az Alexei vagy a Demidov? – kérdeztem szórakozottan.

– Hát, ezen nem is gondolkoztam el – döbbent meg egy pillanatra. – Annyira a vezetéknevére koncentráltam, hogy... De gondolom a keresztnevét csak nem változtatta meg.

– És elmondanád végre, hogy szerinted mi akkor az eredeti neve, és mégis minek változtatta volna meg? Biztos van valami csinos kis teóriád a dologgal kapcsolatban. Egyébként orosz, igaz?

– Mindegyik kérdéseddel egyetlen szóban tudok válaszolni: Romanov.

– Mi?

– Már mondtam, hogy használd a mi helyett azt, hogy...

– Mark!

– Oké, oké, bocsi, de nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy újra...

– Mark! Gyerünk már!

– Oké, szóval azt beszélik, hogy valójában a Romanov–ház tagja, és azért változtatta meg a nevét, hogy ne legyen a figyelem középpontjában, és ne pletykáljanak róla.

– Csodásan működik a terve – mutattam rá gúnyosan, mivel mi magunk is épp róla pletykáltunk. – De a Romanovok nem haltak ki?

– Mi? Dehogy is... Megőrültél?

– Nem azt akartad mondani, hogy tessék? – nevettem fel kissé kárörvendően, majd hozzátettem: – Talán neked is látogatnod kéne azokat a jövendőbeli illemtanórákat.

– Általában nem vetemedek ilyesmire, de ezzel az idióta kérdéseddel kihoztad belőlem – vágott vissza hitetlenkedő arckifejezéssel.

– Szóval neked is tetszik? – kérdeztem évődve.

– Persze, hogy tetszik. A pasi egy félisten. De sajnos neked több esélyed van nála, mint nekem, ugyanis hetero.

– Barátnője van? – kérdeztem kissé túlságosan kimutatva csalódottságomat.

– Nem tudok róla – szórakozott rajtam kitűnően Mark.

– Egyre jobb. Még a végén tényleg beleszeretek, úgyhogy igyekszem arra koncentrálni, hogy egy bunkó, mert nem köszönte meg azt a hülye üveget.

– Tekintve, hogy még mindig róla beszélsz, nem hiszem, hogy ez túl jó taktika lenne – válaszolta Mark, miközben a szájhoz emelt egy darab sült húst.

– Nektek melegeknek nem kéne vegetáriánusnak lenni? Tudod, extra érzékenység a környezet iránt meg minden.

– Drágám, az, hogy meleg vagyok, még nem jelenti azt, hogy hülye is. A világ minden kincséért sem mondanék le a húsevésről.

– Igazán kezdem azt hinni, hogy a lelki társam vagy, Mark Reed.

– És akkor mi lesz szegény Alexeijel?

– Látod, már megint te kezdtél el beszélni róla. Na, akkor kinek is vannak problémái az elfogadással? – kérdeztem nevetve, és végre elkezdtem enni, mivel az eddig izgalmak miatt szinte teljesen el is felejtkeztem róla, hogy az étkezőben vagyunk, és épp vacsoraidő van.

Miután befejeztük az evést,elindultunk felfelé, és annyira belefeledkeztünk az eszmecserébe Jane Austenegyik regényéről, hogy Alexei még csak eszembe se jutott. Egészen addig, amígel nem köszöntem Marktól, és be nem csuktam az ajtót, mert akkor hirtelenmegrohantak az alig fél órája szerzett emlékképek. A hatalmas ablak vörös színűülőpárnákkal díszített párkányára ültem, és felhúzott lábamat átkaroltam.Megpróbáltam átgondolni az aznap történteket, de képtelen voltam elterelni agondolataimat a nemrég megismert sötétbarna, már-már fekete hajú fiúról. Ahátamat nekivetettem a falnak, és felsóhajtottam. Nem, igazán nem szabad beleszeretnemvalakibe, különben sosem szabadulok innen...