Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Harmadik fejezet - 2. rész

Hideg levegő csapott az arcomba, és szorosabbra tekertem a sálat a nyakam körül, majd előszedtem a zsebeimbe rejtett lila kesztyűket is. Lassan lépdeltem az udvar másik felénél álló lépcsősorhoz. Úgy terveztem, hogy azon fogok lemenni, ám hirtelen arra gondoltam, hogy miért is ne nézzek körül először az udvaron, így irányt váltottam, és lépteimet megszaporázva a körülbelül derékig érő kőfalhoz siettem. Kezeimet a kőfalra tettem, ám még a kesztyűn keresztül is éreztem annak jéghideg voltát, így néhány másodperc múlva elkaptam őket. Meg kell hagyni, hogy a táj varázslatos volt. Dombok, hegyek vették körül az iskolát, mind-mind fenyőfákkal borítva, s a közelben egy hatalmas folyót láttam, amint óriási jégtömbök úsznak le rajta. Továbbindultam a fal mentén, és meg–megálltam a kiszögelléseknél, hogy ott is körülnézzek, de semmi rendkívülit nem fedeztem fel. Mégsem volt olyan izgalmas ez a kastély, mint gondoltam.

Vagy... talán mégis? Az udvar végét borító sövényen át aprócska, szinte alig észrevehető fény szűrődött át. Pont ott, ahol nem lett volna szabad semminek sem lennie, hiszen a fal volt a sövény másik oldalán. Már az sem igazán fért a fejemben, hogy hogyan képes megélni itt bármi is az örökzöldeken kívül, de ez az aprócska fény, amelyet már nem is láttam, kíváncsivá tett. Megálltam az embermagas bokrok előtt, majd lopva körülnéztem, és mivel senkit sem láttam az udvaron, azt pedig végképp elképzelhetetlennek tartottam, hogy valamelyik ablakból figyeljenek, kettényitottam magam előtt a bokrokat, és bemásztam közéjük. Csupán a növényzet vett körül, ám továbbmentem, érezve, ahogy az ágak bele-belekapnak a hajamba. Biztos voltam benne, hogy láttam valamit. Ha mást nem hát legalább a falat meg kellene találnom. És ekkor megláttam a fényt. Követni kezdtem, és amikor végre kiértem a sövényből, már tudtam, hogy honnan jönnek a Nap vakító sugarai: egy lépcsősor állt előttem. El volt rejtve a kíváncsi tekintetek elől kívülről, és belülről is, de ehhez képest kényelmesnek bizonyult. A hatalmas sziklatömb mentén vezetett le, amire az iskola épült, és mivel úgyis be akartam járni a környék egy részét, ezért elindultam rajta.

Már vagy öt perce gyalogoltam, és még a felénél sem voltam, így hát már előre sóhajtoztam, hogy milyen borzasztó lesz visszafelé mászni, de azért folytattam. Amikor végre leértem, megdöbbenten láttam, hogy kőből kirakott utak kanyarognak előttem. Örültem, hogy nem éjszaka indultam neki a kis felfedezőutamnak, mert biztosra vettem, hogy lélekszakadva rohantam volna visszafelé a lépcsőn, olyan kísértetiesnek tűnt volna a sötétben. Így reggel azonban inkább titokzatosnak és kalandosnak tűnt, mint félelmetesnek. Elindultam azon az úton, amelyet nagyjából középsőnek ítéltem, és igyekeztem megjegyezni, hogy merrefelé megyek. Nem tértem le az útról, és ebben nem zavart meg az sem, hogy az utak néha egymásba tértek. Ez az út valahogy szélesebbnek tűnt a többinél, talán ezért is választottam ezt. Mintha egy fő útvonal lenne. De vajon kiknek? Turistáknak biztosan nem, hiszen ki akarna a világ végére kirándulni, gondoltam magamban, amit rögtön követett az a gondolat, hogy hát mégis mi venne rá egy tizenévest, hogy száműzze magát a világ végére, és bár nem tudtam felelni rá, én magam is megtettem, így igyekeztem nem teljesen bolondnak nézni azokat, akik egy ilyen helyen túrázgatnak kikapcsolódásképpen. Talán a diákoknak építették, viszont az felvetette a következő kérdést, nevezetesen azt, hogy mégis mi található az út végén.

Nem kellett sokáig sétálnom, amikor is rájöttem, mivel az út egy hatalmas, sötétzöld épületben végződött. Rövid gondolkodás után jobbra indultam, hogy keressek egy bejáratot vagy egy táblát – bármit, aminek segítségével rájöhetnék, hogy mi lehet ez, közben pedig végig azon morfondíroztam, hogy mégis mi a csuda lehet itt az iskolától nem messze elhelyezve. Talán egy sportpálya, amit Mark említett? Esetleg valami hangár? Vagy talán itt tartották az iskolához tartozó járműveket? Netalántán...