Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Hetedik fejezet - 1. rész

Meredtem néztem Alexeire, s a csendet csak az ablaktörlő lapátok mozgásának hangja törte meg. Egy pillanatig hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a pánik, majd koncentrálásra kényszerítettem magamat: kitisztult a fejem, és mivel Alexei nem mozdult, úgy döntöttem, hogy kezembe veszem a dolgok irányítását. Első körben ki akartam szállni a kocsiból, és megnézni, hogy mi volt az, amit elütöttünk, mekkora kárt okozott a kocsiban, már ha egyáltalán látszik rajta az ütközés, és te jó ég, mi van, ha valóban valaki volt, akit elütöttünk, nem pedig valami? Mi van, ha még életben van? Kikapcsoltam a biztonsági övet, kinyitottam az ajtót, és éreztem, hogy a jeges szél besüvít a kocsiba, szinte megdermesztve tagjaimat. Még hallottam, ahogy Alexei utánam szól, hogy ne szálljak ki, maradjak a kocsiban, de már késő volt: lábam bokáig süppedt a hóba, s elkezdtem megkerülni a kocsit, hogy odamehessek a földön fekvő alakhoz, amelyet épphogy csak ki tudtam venni a sötétségben.

Hallottam, hogy Alexei is kiszáll, és biztosra vettem, hogy vissza akar ültetni a kocsiba, ám ehelyett megállt mellettem, és odanyújtotta a kabátomat. Egy pillanatig meglepetten néztem rá, majd elvettem tőle a kabátot, és belebújtam. Hasznosnak bizonyult, mert a szél rendületlenül fújt tovább, mit sem törődve azzal, hogy mi kiszálltunk a hideg ellen védelmet jelentő kocsiból. A hópelyhek kavarogtak, és a friss hó csillogott az autó reflektorainak fényében. Továbbindultam, és egy lopott pillantásból tudtam, hogy Alexei követ. Egyre közelebb értünk a mozdulatlan, sötét kupacnak tűnő „áldozatunk" felé, s elfogott a rettegés: mi van, ha tényleg megöltünk valakit? De megráztam magamat, és továbbmentem. A rettegés nem ad válaszokat, márpedig ki kellett elégítenem a kíváncsiságomat. Alexei mintha csak megérezte volna pillanatnyi megingásomat, meggyorsította lépteit, és néhány másodperccel előbb ért oda, mint én. Megkerülte a halmot, s már csak azt láttam, hogy arcára kiül a megrökönyödés.

– Mi az? – kérdeztem, még mielőtt odaértem volna, ám Alexei nem válaszolt. Arckifejezéséből tudtam, hogy bármi is az, nem lehet szép látvány. Odaértem, még mindig Alexeit nézve, mert nem gyűjtöttem elég bátorságot hozzá, hogy megnézzem, mi hever a földön. Nagy levegőt vettem, elfordítottam a fejemet, és akkor megláttam...

Egy ember volt az, de egyértelműen nem az ütközés okozta a halálát: arca a felismerhetetlenségig égett, s úgy tűnt, a ruhája összeforrott a bőrével. Fogalmam sem volt róla, hogy ki lehetett az, de szinte biztos voltam benne, hogy az egyik diáktársunk az, mert a ruhája nagyon hasonlított az egyetem egyenruhájához. Természetesen nem lehettem benne biztos, mert a ruha sem volt már igazán felismerhető, de valamiért úgy éreztem, hogy igazam van, s ez az érzés ugyanonnan jött, ahonnan az is, amely biztossá tett abban, hogy már nem tehetnénk érte semmit. Hátrálni kezdtem, majd megfordultam, és néhány gyors lépéssel addig növeltem a távolságot köztem és a tetem között, amíg elég megnyugtatónak nem ítéltem, és el nem tudtam kezdeni újra normálisan lélegezni. Próbáltam kiűzni fejemből a látottakat, ám retinámba mintha beleégett volna a látvány, hiába csuktam be a szememet, magam előtt láttam éppoly élesen, mintha csak a valódi holttestre néznék.

Lépteket hallottam, így megfordultam, éppen akkor, amikor Alexei már csak két lépés távolságra volt tőlem. Magam tettem meg azt a bizonyos két lépést, és hozzábújtam. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire sokkolóan hatna rám egy ilyen eset, ám most úgy éreztem, hogy képtelen lennék továbbcsinálni némi bátorítás nélkül, s anélkül, hogy azt érezzem, nem vagyok egyedül. Alexei egy fél másodpercig mozdulatlanul állt, majd ő is átölel.

Fogalmam sincsen róla, hogy meddig álltunk ott. Percek vagy órák – egyre ment. Az idő mintha megszűnt volna létezni, s csak a biztonságot érzékeltem, amely Alexei jelenléte s közelsége nyújtott számomra. Nem ez volt az első eset, hogy ilyesmit éreztem mellette.