Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Első fejezet - 2. rész

Ahogy egyre közelebb értünk a kanyargós úton az álmaimból elővarázsolódott kastélyhoz, úgy nőtt a lelkesedésem is, és már alig vártam, hogy megmászhassam megszámlálhatatlanul sok lépcsőjét, megcsodálhassam a kilátást az összes toronyból, megérinthessem a falakat, és elmerülhessek a csodálatos légkörben, amit eme épület nyújt. Először senkit sem láttam az udvaron, majd egy fekete kabátos alak kezdett kiválni a szürkületből. Megálltunk az udvar jobb szélén, apám leállította a motort, és néhány pillanatnyi mozdulatlanság után kiszálltunk. Remegő kézzel nyúltam a kallantyúért, de sikerült kiszállnom, és a magas, fekete kabátos alakról kiderült, hogy egy idős nő az.

– Peter, Julia! – köszöntötte mosolyogva a szüleimet a körülbelül hatvanévesnek tűnő nő, ám be kell, hogy valljam, a korok becslésében mindig nagyon rossz voltam.

– Anna! Hogy s mint? – kérdezte apám miközben szívélyesen kezet rázott „Annával". Arcon csókolták egymást anyámmal, és végül – nagy sajnálatomra – minden szempár felém fordult. Úgy véltem, hogy itt az ideje bemutatkozásomnak, ám még mielőtt megszólalhattam volna, apámból előtört a jólneveltség, és megmentett attól, hogy valamiféleképpen bolondot csináljak magamból.

– Anna, hadd mutassam be a lányomat, Lilyt. Lily, ő itt Anna Ivanova, a Szent András Egyetem igazgatója.

– Nagyon örülök a találkozásnak – mondtam kedvesen, és bevetettem a legbájosabb mosolyomat, nehogy szégyent hozzak a szüleimre. A társalgás ekkor már természetesen nem magyarul, hanem angolul folyt. Még az ellenkezésem idején felhoztam érvként azt, hogy nem ismerem a nyelvet, nem beszélek oroszul, de apám leintett, hogy semmi gond, mert angolul viszont eléggé tudok, hiszen amerikai egyetemekre akartam jelentkezni, és a Szent Andráson az angol az oktatási nyelv, a világ minden tájáról érkeznek oda diákok.

– Én is – mondta Anna Ivanova egy rövidke mosoly kíséretében.

– Nos, nekünk mennünk is kell.

– Máris? – kérdeztem vissza meglepetten, mire apám azt felelte:

– Sajnálom, kedvesem, de tárgyalásaim lesznek, amikre fel kell készülnöm. Nem maradhatunk tovább. Remélem, elboldogulsz majd nélkülünk is.

– Minden bizonnyal – feleltem, és elnyomtam egy fintort, amelyet normál körülmények között megeresztettem volna, ám nem akartam, hogy rögtön az első tíz percben megszülessen Anna Ivanova igazgatónőben az az ötlet, hogy illemtanórákra járasson.

Anyám megölelt, és láttam, hogy fáj neki egy kissé az elválás, ám megacélozta magát, és felöltötte legszebb mosolyát, miközben elköszönt Anna Ivanovától. Kiraktuk a csomagokat az kövezett udvarra, és a következő percben már ott sem voltak. Úgy éreztem magamat, mint egy óvodás, aki nem tudja feldolgozni, hogy a szülei magára hagyták akár csak öt percre is. Finoman megráztam a fejemet, és visszafordultam Anna Ivanovához.

– A csomagjait hagyja itt nyugodtan, már szóltam, hogy vigyék fel a szobájába – mondta az igazgatónő, majd intett, hogy kövessem. Féltő pillantásokat vetettem sötétzöld bőröndjeimre: mi van, ha ellopják? Bár, az is igaz, hogy nem sok minden maradhat titokban itt, a tajga kellős közepén. Mit kezdhetnének vele azon kívül, hogy rejtegetik a szobájukban? Ugyan teljesen meggyőzőnek tűnt az elméletem, valahogy mégsem hagyott nyugodni a dolog, de kényszerítettem magamat, hogy másra figyeljek. És szerencsémre Anna Ivanova el is kezdett beszélni, így szavai elterelték a gondolataimat.

– Mindjárt keresek valakit, aki felkíséri a szobájába. Ha megbocsát, nekem még sok dolgom van.

– Lesz szobatársam?

– Szobatársa? – hökkent meg egy pillanatra az igazgatónő. – Nem, ebben az intézményben senkit sem kényszerítünk arra, hogy együtt lakjon valakivel, kivéve, ha mindkét fél egyidejűleg össze kíván költözni, ám általában azt ajánljuk, hogy alaposan gondolják át, mert csak félévenként van lehetőségük rá, hogy ilyen kérvényt beadhassanak. Képzelheti, hogy micsoda kavarodás lenne, ha bárki bármikor szobát válthatna. Ó, természetesen az összeköltözés csak egyneműek között lehetséges, és akkor is csak kizárólag akkor, ha nem táplálnak baráti érzelmeknél többet egymás iránt. – Elkerekedett a szemem. Anna Ivanova, a meglehetősen konzervatívnak tűnő orosz igazgatónő, amint a homoszexualitásról beszél? Mondjuk az, amit mondott, valóban elég konzervatív volt. De hát mégis csak egy neves iskolát vezet. Nem volt időm túl sokat töprengeni a dolgon, mert szinte azonnal folytatta is. – Egyébként általában csak a testvéreknek szoktuk megengedni. A kérelmeknek egy bizottságon keresztül kell átmenniük, és ha a bizottság tagjai rábólintanak, akkor engedélyezzük a költözést. De ez még maga számára nem aktuális, úgyhogy rátérnék inkább egy-két olyan információra, amelyeknek a gyakorlatban is hasznát veheti majd. Az alagsorban találhatóak a sportlétesítmények: uszoda, teniszpálya, csak hogy a legfontosabbakat említsem; a földszinten a hall, amin épp most vágunk át, az étkező, a fogadóterem és a könyvtár található. – Módszeresen haladt alulról fölfelé, mintha ez az egyetlen módja lenne annak, hogy leírjon egy épületet. – Az első és második emeleten az előadók, gyakorlók, a tantermek, illetve az orvosi szoba és az irodák vannak, amelyek közül jó néhányat lesz alkalma az első két hétben megismerni; harmadik és negyedik emeleten pedig a szállások találhatóak.

Igyekeztem minden információt megjegyezni, ám sajnos megzavart ezen tevékenység közben egy magas alak, akinek már a háta is meglehetősen vonzó volt, és amikor megfordult... Barna szempár , félhosszú barna, kissé szembe fésült barna haj és ellenállhatatlan mosoly. Először akkor láttam mosolyogni, amikor Anna Ivanova megszólította:

– Áh, Mark! Igazán örülök, hogy épp összetalálkoztunk. Ez a hölgy itt egy új hallgatónk, most érkezett. Épp a melletted lévő szobát kapta meg, úgyhogy örömmel venném, ha felkísérnéd, mert még számos elintéznivaló vár rám.

– Természetesen asszonyom. Örömömre szolgálna – felelte Mark a már említett mosoly kíséretében.