Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Ötödik fejezet - 2. rész

– Szia! – köszöntem, amikor odaértem, majd köszönését fogadva folytattam: – Mi ez az egész?

– Egy útlezárás – felelte szemöldökét felvonva Alexei.

Már megint ezt csinálta. Egy helyes, ám minden olyan információt nélkülöző választ adott, amire szükségem lett volna. Olyan érzés volt, mintha szándékosan csinálná, hogy minél hülyébben érezzem magamat a közelében. Nyilván nem ez volt a valódi szándéka, és valószínűleg nem is érdekelte annyira, hogy én hogyan érzem magamat. Nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy ne robbanjon ki belőlem a harag. A mai napra éppen elég volt a frusztráció, nincs szükségem rá, hogy Alexei tovább fokozza azt. Halkan csak annyit kérdeztem:

– És miért is?

– Nem olvasod az e–mailjeidet?

– Ma még nem volt rá időm, hogy megnézzem.

– Ha visszaérsz, találni fogsz egy olvasatlant, ami minden kérdésedre választ ad – felelte a tőle megszokott gunyoros stílusban. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

– Hát persze, ez aztán magyarázat mindenre! – elsöprő haragot éreztem. Nem is igazán Alexei, mint inkább az egész világ iránt. – Nagyon örülök neki, hogy jól szórakozol, mint ahogyan a múltkor is tetted, és valószínűleg azóta is folyton teszed...

– Miről beszélsz? – kérdezte őszintének tűnő értetlenséggel.

– Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek! Megcsókoltál, azóta pedig nem csak hogy nem beszélsz velem, de még mintha kerülnél is. Örülhetek, hogy egyáltalán köszönsz...

A szél egy pillanatra sem hagyta abba a jeges levegő nekünk ütköztetését, s ahogy kiadtam magamból a dühömet, hirtelen újra éreztem minden egyes porcikámban a jeges tüskék szurkálását. Egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig csend volt, majd Alexei halkan megszólalt:

– Azt hittem, hogy nem akarsz velem lenni. Hogy valaki...

– Hogy micsoda? – kérdeztem meglepődve. De Alexei már mintha nem is emlékezett volna arra, amiről az előbb beszéltünk, mert közönyösen csak annyit mondott:

– Az út le van zárva, vissza kell menned az egyetem épületébe.

– De Alexei...

– Vissza kell menned az egyetem épületébe.

– Alex...

– Menj vissza a... – Mintha csak egy robot lenne. Már-már az őrület szélére kergetett a nemtörődöm hangszínével. Úgy éreztem, hogy mindjárt elbőgöm magamat, mint egy óvodás, így ahelyett, hogy tovább próbálkoztam volna, csak remegő hangon annyit mondtam „rendben", majd megfordultam, és elkezdtem futni a kastély felé. Csak a kastélynál lassítottam le, és engedtem meg magamnak néhány könnycseppet, ám szinte azonnal letöröltem őket, amint megjelentek, és mély levegőt véve beléptem a kastélyba. Úgy látszott, hogy az a körülbelül fél óra, amíg távol voltam, éppen elegendő volt arra, hogy gondos kezek teleaggassák plakátokkal az összes hirdetőtáblát, és egyéb felületet, ahol Anna Ivanova vasszigora megtűrte az ilyesmit. Odaléptem a legközelebbihez, és szemügyre vettem a sötétlila plakátot, melyen fehér hópelyhek díszítették a szintén fehérrel írott szöveget, amely szerint két hét múlva pénteken télköszöntő bált tart az iskola, melyen „a szabályoknak megfelelően" kötelező a megjelenés. Hangosan felsóhajtottam. Egy bál. Már csak ez hiányzott. Egy ilyen sznob helyen a bál nyilván azt jelenti, hogy ki kell öltözni, és párosával kell vonulni, amiből az következik, hogy megint jön a tortúra, hogy ki kivel megy, és ki kit hív meg. És engem nyilvánvalóan megint nem fog meghívni az, akit szeretnék. Épp idáig jutottam a gondolatmenetben, amikor hirtelen beugrott Mark. Mark! Hát persze, a jó öreg Mark... Na, hát például ezért is tökéletes egy meleg barát. Nem fog más lányokba belezúgni, hogy aztán őket kérje fel párnak, hanem jöhet velem, és így nem lesz semmi kényelmetlenség. Na jó, azért mégis csak lesz egy–két kényelmetlenség. Például végignézni, ahogy Alexei kart karba öltve sétálgat egy másik, minden bizonnyal lenyűgöző szépségű lánnyal. Már előre utáltam a télköszöntő bált. Egyébként is, minek köszönteni a telet, amikor egyrészt már itt van, másrészt meg nagyjából egész évben tart?