Elemek akadémiája [2011] [befejezett]

Negyedik fejezet - 2. rész

– Szóval elmondanád végre, hogy mit csinálsz itt a sötétben? – Mostanra azért már nagyjából láttam Markot, aki a sarokban guggolt valami növény felett.

– Egy kísérletet végzek, tudod van ez a növény, a pl...

– Nem érdekel – fojtottam bele a szót Markba, mert tudtam, hogy ha hagyom tovább beszélni, akkor órákig hallgathatom majd az érdekesnél érdekesebb részleteket egészen a növény felfedezésétől napjainkig. – Megyünk vacsorázni?

– Mit képzelsz, csak nem fogom itt hagyni a növényt a legkritikusabb pillanatokban?

– És az én állapotomat nem találod kritikusnak? Mindjárt éhen halok...

– Na azért ne dramatizáld túl! Az ember akár hetekig is képes étel nélkül megmaradni, te pedig maximum öt órája nem ettél semmit, úgyhogy...

– Kösz, igazán együtt érző vagy.

– Menj csak előre, majd megyek később én is, ha vége lesz. De az is lehet, hogy nem érek már oda, úgyhogy ne várj rám, egyél csak nyugodtan. Persze az is lehet, hogy mégis odaérek, akkor viszont...

– Jól van, majd igyekezzél – mondtam, miközben arra gondoltam, hogy valószínűleg már rég végzek, mire Mark észbe kap, hogy várom. Úgyhogy nem fogok rá várni. Kinyitottam az ajtót, épp csak annyira, hogy kiférjek rajta, majd pár pillanat múlva már kint is voltam. Akármennyire is éhes voltam, nem volt kedvem egyedül enni, de mivel fogalmam sem volt róla, hogy meddig tart a vacsoraidő, ezért úgy voltam vele, hogy inkább megyek, és eszem most. Leballagtam a széles lépcsősoron, és az étkezőbe lépve meglepődve láttam, hogy rajtam kívül körülbelül három diák van még ott. Az asztal azonban tele volt, így hát azt gondoltam, hogy nem lehetek olyan nagyon elkésve. Salátát és grillezett húst szedtem magamnak a hosszú asztalnál, ami a többire merőlegesen állt, majd megfordultam, és körülnéztem. Senki sem foglalkozott azzal, hogy ott vagyok. Épp ahogy gondoltam. Kiválasztottam azt a pontot, ami legtávolabb esett mindenkitől (bár nem vagyok jó matematikából, az ilyesmihez mégis különleges tehetségem van), és leültem. Most még az sem zavart, hogy háttal ülök mindennek és mindenkinek, pedig ez általában eléggé idegesíteni szokott. Ám ezen az estén inkább csak elbújtam volna a világ elől. Kicsit sajnáltam, hogy nem lehet a szobákban étkezni, aztán rájöttem, hogy ennyi szocializálódásra még nekem is szükségem van, úgyhogy valójában szerencse, hogy nincs a kívánalmaim szerint megoldva az étkezés.

– Szabad? – csendült egy ismerős hang a hátam mögött. A kérdés végigborzongatta minden érzékemet, és ezt leplezni próbálván mosolyogva hátrafordultam, miközben így szóltam:

– Persze, ülj csak le nyugodtan.

Alexei.

Figyeltem, ahogy elegáns léptekkel megkerüli az asztalt, majd elhelyezkedik a szemközti padon. Hirtelen rám emelte smaragd tekintetét, amivel sikerült igazán zavarba hoznia, úgyhogy gyorsan lesütöttem a pillantásomat, és megszemléltem a tányérom tartalmát, ami alig fogyatkozott, pedig már legalább tíz perce itt ültem. Újra felnéztem, és láttam, hogy még mindig engem néz, kezét az asztal alatt tartva, még csak véletlenül sem közel az evőeszközökhöz, hogy elkezdjen végre enni, és oldja a feszültséget, amelyet nyilván csak én érzékeltem. Valójában még az is felmerült bennem, hogy talán nem is érez semmit, mert az arca éppolyan kifejezéstelen volt, mint eddig bármikor (leszámítva a kis félmosolyomat, ami persze könnyen lehet a képzeletem játéka is). Mondj valamit, bíztattam magamat. Elbámultam Alexei válla felett, és azon járt az agyam, hogy mi a fenét mondhatnék, majd kiböktem az első mondatot, ami az eszembe jutott:

– Mit csinálsz itt... ilyen későn? – tettem hozzá pánikszerű gyorsasággal, és bíztam benne, hogy nem vette észre szünetet az eredeti kérdés és a kiegészítés között, bár a szünet legalább fél percesnek tűnt visszagondolva rá. Úgy látszik, Alexei eltekintett a kérdésem értelmetlenségétől, és a magától értetődő „vacsorázom" helyett így felelt: