A király táncosa (KageHina, yaoi) <befejezett>

11.rész ~ Erőszakos csók

Kageyama szemszöge:

-Hinata Shora vagyok. Nagyon örvendek a találkozásnak. -hajolt meg illedelmesen a leendőbeli feleségem.

-Nem ismersz egy Hinata Shoyo nevű fiút? -kérdeztem reménykedve.

-Hinata Shoyo? Nem, nem ismerek senki ilyen nevű embert. Sajnálom, felség. -hajtotta le a fejét bűnbánóan.

-Csak nem...

-Nem! -tapostam rá erőteljesen Oikawa lábára.

-Aú, ezt most minek kellett? Nem mondtam semmi rosszat. -sipította, majd odaszaladt Iwaizamihoz, hogy neki siránkozzon.

-Iwa-chaaaan, Kags olyan gonosz veleeeem. Szólj rááá! -nyafogott elváltoztatott hangon.

-Nem gondolod, hogy te bosszantottad fel? -koppintott a fejére, de mérges arca ellenére szemében szeretet tükröződött.

-Felség, nem zavarnánk tovább az ismerkedésedet a hercegnővel. Engedelmével, mi most távozunk. -hajolt meg felénk, majd kivonszolta a még mindig rinyáló herceget.

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó a jövendőbelim felé fordultam, hogy végre alaposabban ki tudjam faggatni.

-Szóval, egészen biztos nem ismersz senkit akit Hinata Shoyonak hívnak?

-Igen, felség. Biztosan emlékeznék egy ilyen emberre.

-Pedig pont úgy néz ki mint te. -léptem hozzá közelebb.

-Csak egy picivel rövidebb a haja. -fogtam meg egy tincsét hogy közelebbről szemügyre vehessem.

-Még az illatotok is ugyan olyan. -szagoltam bele a kezembe tartott hajfürtbe. Ő csak zavartan elvörösödött és elfordította az arcát.

-Felség, először meg kéne ismerkednünk, csak az után jöhet bármi más... -hebegte zavartan.

-Igen? -kérdeztem gúnyosan.

-Mégis milyen dolgok, kisasszony? -léptem hozzá egyre közelebb, de ő csak folyamatosan hátrált amíg egy asztalnak nem ütközött és e miatt nem tudott már tovább menekülni. Az asztalra támaszkodva akadályozom meg, hogy el tudjon menekülni, így azonban rettentő közel kerülök hozzá, csupán pár centi választja el az ajkunkat. Még mindig vörös arcal próbál kiutat találni ebből a helyzetből, azonban amikor suttogóra váltok felém fordítja az orcáját.

-Esetleg egy csók után vágyokozik? -még közelebb hajolok hozzá.

-Vagy még többet szeretne a nagyapám kicsi választottja? -ajkaihoz közelítek azonban ő elrántja a fejét így csak az arcára tudok egy puszit adni.

-Tudod, nem helyes ellenkezni a királyoddal, főleg nem a jövndőbeli férjeddel. Mi lesz így velünk a házasság után?

-Felség, kérem ne csinálja! -mostmár erőszakkal fordítom a fejét magam felé. Hangja szinte már sír, úgy könyörög. Ahogyan újra akarom indítani a csókot megérzek a kezemen valami nedveset. Szeméből folynak a könnyek, arca megmentésért fohászkodik.

-Kérem felség, kérem ne. -suttogja esdeklően. Eleresztem az arcát és hátrébb lépek, így arrébb tud szaladni, hogy a csomagjában keressen egy zsepekendőt, amibe meg tudja törölni könnyáztatta arcát.

-Tessék, itt az enyém. -nyújtom neki a sajátomat, mivel láthatólag nem találja az övét. Nem néz rám, úgy veszi el miközben halk köszönömöt rebeg.

-Figyi, sajnálom az elöbbit. Nem akartalak bántani, csak annyira hasonlítasz valakire és annyira meg akartam szerezni azt a személyt, de még az előtt elbuktam, hogy próbálkozhattam volna...

-Lehet, hogy nem tettél meg mindent, ezért buktál el. Egyszerűen csak feladtad. -szólalt meg nagysokára.

-Lehet hogy igazad van. A nagyapámmal szemben semmit ssm tudok csinál ni. Mindig elvesztem a vele való harcot, anélkül hogy megszólalnék. -sóhajtom szomorúan.

-Figyi, legyünk csak barátok az első hetekben. Beszélgessünk, próbáljuk megismerni egymást ha már egy életre össze leszünk kötve. -javaslom, hogy felvidítsam.

-Rendben, köszönöm felség! -arcán megjelenik egy halvány mosoly.

-Fejezd be, hogy felségezel! Te vagy a menyasszonyom. Hívj Tobionak! Vagy ha ez nagyon nehéz akkor legalább Kageyamának.

-Rendben fels... Kageyama-kun.

-Gyere megmutatom a szobád.

-Köszönöm, de már a parancsnok megmutatta, csak nem hittem hogy ilyen sokat kell rád várnom. -nevetett fel jókedvűen.

-Oh, bocsánat, az az átkozott herceg mindent felborított a megjelenésével. -morgolódtam.

-Akkor legalább had kísérjelek fel! Megengeded?

-Persze! -karolt belém mostmár jókedvűen, így indultunk fel a lépcsősoron, azonban akkor még nem is sejtettem, hogy ki volt a szemtanúja a kis színjátékomnak.