A király táncosa (KageHina, yaoi) <befejezett>

45.rész ~ Kuroo kétségbeesett kiálltása

Kageyama szemszöge:

Tétlenkedés nélkül kaptam fel a cetlit, s szaladtam volna kifelé, ám az ajtóban még eszembe jutott, hogy fel kellene öltöznöm. Hihetetlen gyorsasággal rángattam magamra egy egyszerűbb ruházatot, köpenyt kanyarítottam a vállamra és rohantam Daichi szobájába.

Kopogtatás nélkül vágtam ki az ajtót, mibe később belegondolva lehet, hogy nem kellett volna. Szerencsémre és szerencséjükre a "szülői" pár annyira kimerült volt, hogy csak egymást átölelve voltak képesek aludni.

Álmos szemekkel pislogtak rám, ám amiközben pakoltam felvázoltam nekik a helyzetet és töviről hegyire elmeséltem az álmom. Szemeik azonnal kipattantak és pár másodperc múlva már készen is álltak az indulásra.

-Daichi, szólj a farkasnak! - kiáltottam neki, miközben meleg takarót csomagoltam Shoyo számára.

-Már régóta itt vagyok, felség... - szólalt meg félénken Asahi.

-Akkor indulhatunk! - azzal felpattantam a hatalmas állat hátára, aki az erkélyről leugorva szaladt, még a szélnél is sebesebben. Sugawaráék lovon követtek minket, ám egy cseppet lemaradva.

Szívemben a félelem teljesen eluralkodott az álom hatására így az út nagy részét szorongással és gondolkozással töltöttem. Észre sem vettem, hogy lassan a kísérteties, kopár táj tárul szemeink elé, csak amikor Asahi finom morgással a tudtomra adta azt. Míg álmomban beesteledett, most a hajnal első sugarai szelték keresztül a horizontot.

A macskák, valamilyen oknál fogva, már vártak minket az ajtóban. Azonban csak engem voltak hajlandóak beereszteni, a többieknek kint kellett várakozniuk, amíg megmentem Shoyot. Csendes léptekkel követtem őket a díszes ajtóig és már nem is ért meglepetésként, hogy nem jöttek be velem.

A kápolna élőben még szemet kápráztatóbb volt, mint álmomban. A megannyi színes fénynyaláb most is ezertáncát járta a padlón. A hófehér oltárhoz rohantam, majd erővel próbáltam felfeszegetni a tetejét. Ahogy arra számítottam, egyáltalán nem volt haszna. Finom léptek neszére ijedten bújtam be a szent hely védelmébe és onnan kukucskáltam ki. A szívem a torkomban dobogott, mert Kenma feltűnése mindennek a végét jelentette volna. Ám amikor a lépések elhaltak, az árnyékok közül nem Shoyo elrablójának alakja bontakozott ki.

-Siess Kageyama! Rossz helyen próbálod, erre gyere! - suttogta Kuroo.

-Miért segítesz nekem? Azt hittem te Kenma szolgája vagy - álmélkodtam.

-Az vagyok. De ezúttal túl messzire ment - csóválta a fejét.

-Segítek neked eljutni Hinatához, de onnan egyedül kell csinálnod. Nincs sok időd! Majd én feltartom Kenmát! - azzal a kezembe nyomott egy apró kulcsot.

A kápolna oldalában kacskaringós lépcső volt építve, Kuroo ezen vezetett le. Egy dohos pinceszerű helységben végződött a lépcsősor, ahol szinte alig pislogott mécses.

-A legutolsó balra! - adta meg a végső utasítást, majd ahogy előkerült, úgy ismét el is tűnt.

-Shoyo... Shoyo... - szólontgattam halkan.

-Légy jó hősnő és engedd, hogy megmentselek! Szóval válaszolj kérlek...

-Tho... bio... - hallottam meg egy elhaló nyöszörgést a távolban. Rohantam oda, ahonnan a hangot véltem szólni, majd a kulcsocskával sebesen kinyitottam a zárat. Ám legnagyobb meglepetésemre nem egy, hanem három test hevert a cella padlóján.

-Tho... bio, hát itt... vagy végre... - nyögte Shoyo, majd a karjaimba hanyatlott.

-Mit csinált veled?

-Inkább igyekezz, felség! - hallottam meg magam mellől Nia hangját.

-Te mit keresel itt?

-Hosszú történet, most menjünk! Én viszem Shorát, te pedig Shoyot vidd! Igyekeznünk kell, ha mondom! - morogta mérgesen, majd ölébe kapta a harmadik testet.

Én is felemeltem Shoyot,majd mindketten rohantunk a kijárat felé. Fel a lépcsőn, át a kápolnán és már kiléptünk volna a főkapun, mikor Kenma gonosz kacaja felcsendült mögöttünk.

-Csak nem vinnéd a zsákmányod, királyom? - kérdezte gúnyosan, a megszólítást külön hangsúlyozva.

-Hagyd őket békén Kenma! - ugrott rá hátulról Kuroo.

-Neeem! - visította és próbált szabadulni Kuroo erős szorításából.

-Az enyém Shoyo! - sziszegte fenyegetően, majd már épp kiszabadult volna, amikor Kuroo szenvedélyesen megcsókolta.

-Szeretlek Kenma és nem fogom hagyni, hogy másnak élj! A sajátomévá teszlek most, többé nem tudom elviselni, hogy Hinata után vágyakozol!

Menj Kageyama! Vidd innen Hinatát, amilyen messze csak tudod! - kiáltotta mostmár felém fordulva.

-Tho... bio... siess... - lehelte Shoyo.

-Siessünk, menjünk! - adtam ki végre a parancsot, majd a farkas hátára felpattanva Shoyot finoman magam elé ültettem. Ő remegő testével a mellkasomnak dőlt automatikusan is átkaroltam és csak mégjobban magamhoz szorítottam.

-Igyekezz és... tégy végre... meginth... a... maghadévá - lehelte a fülembe olyan hangon, amitől az alsó felem azonnal életre kelt.