A király táncosa (KageHina, yaoi) <befejezett>

13.rész ~ Derült égből vörös angyal

Hinata szemszöge:

-Shoyo, vissza tértem! -táncolt be a szobánkba Shora. Haja csupán egy leheletnyivel lett rövidebb, mégis megütközve néztem rá emiatt.

-Shora, mit csináltál a hajaddal? Ne mond, hogy ez... ez volt az a fontos dolog amit el kellett intézned! -következtettem ki pillanatok alatt korábbi szavaiból.

-Hát, igen. Ez is meg egy másik dolog is. -csavargatta az egyik hajtincsét idegesen.

-Olyan hosszúra akartam vágatni mint a tiéd, hogy még jobban hasonlítsunk. Szerintem ez olyan vicces. -kuncogott elégedetten, de rögtön hangnemet váltott amikor a következőket mondta:

-Ugye nem haragszol rám, tesó? -kérdezte könyörgően, miközben kiskutya szemekkel próbálta a megbocsátásomat elnyerni.

-Persze, hogy nem. Miért haragudnék?

-Mert nem csak ezt akartam elintézni... -szinte már csak suttogta a folytatást.

-Előfordulhat, hogy egy icike-picikét kihasználtam a szeretetedet.

-Hogy miii?

-De mondom csak előfordulhat. Tudod azt jelenti, hogy...

-Tudom mit jelent az előfordulhat szó! Azt viszont nem értem, hogy miért és mikor használtál ki?

-Hát, tudod az úgy volt, hogy lehet, hogy nem teljesen őszintén sírtam...

-Még mindig nem teljesen értem. -kezdtem egyre jobban megijedni, vajon mit csinált már megint ez a lyány?

-Nos, amikor elkezdtem sírni, sejtettem hogy meg fogsz ölelni. Ez a természetedből fakad, ne légy ideges! És ezt használtam ki arra, hogy elemeljem a zöld kövedet. De nem ellopni akartam, csak meglepni téged valamivel! -automatikusan védekezett a szavaival a büntetés ellen.

-Shora, nyugi, a testvérem vagy, méghozzá nem is akármilyen hanem az ikertestvérem. Teljesen megbízom benned, de elég lett volna elkérned. -nevettem el magam amikor láttam szégyenkező pillantását a lopás miatt.

-Akkor ezek szerint van egy ajándékod számom? -kérdeztem kíváncsian.

-Számunkra, Shoyo, számunkra van egy meglepetésem. -somolygott sejtelmesen, majd előhúzta a zsebéből a két követ.

Azonban most már nem csak közönséges kavicsoknak tűntek, szépen meg lettek tisztítva és lecsiszolva így ahogy rájuk sütött egy kósza napsugár sejtelmes zölden kezdtek kavarogni, szinte már nem is kövek voltak, sokkal inkább... mágia. Azonban nem ez volt az egyetlen változás, ugyanis arany foglalatba lettek rakva amiket így fellehetett fűzni egy szintén arany láncra. Shora kezében pedig ez a két gyönyörű nyakék hevert. Áhitattal emeltem fel az egyiket, hogy közelebbről is megcsodálhassam, amit aztán Shora csatolt fel. Természetesen én pedig neki segítettem a párját felrakni.

-Ezek... -kerestem a megfelelő szavakat csodálatom kifejezésére.

-Ezek álomszépek Shora! Köszönöm, ez a legszebb ajándék amit valaha kaptam.

-Ugyan Shoyo, biztos nem. -pirult el, de közben láttam hogy majd szétveti a boldogság, arca szinte sugárzóan ragyogott a hatalmas mosolytól ami az arcán elterült az utolsó mondataim hallatára.

Ezek után én is elmeséltem neki mindent a király látogatásáról és kéréséről a legapróbb részletig, figyelve hogy még véletlenül se felejtsek el semmit. Megpróbáltam rábeszélni,hogy ne találkozzon Kageyamával, azonban ő mindenáron ragaszkodott a találkához,viszont azt megígérte, hogy ad alkalmat kihallgatnom őket, de az elején semmiképp ne kövessem, majd olyan helyre fogja vinni a királyt ahol hallhatom, mit beszélnek, mondta majd kitáncolt az ajtón, hogy hozzon vacsorát mind a kettőnknek.

Másnap miután Shora elindult a második emeletre, nagyjából 5 percig tudtam nyugton várni.

Tegnap vacsora közben azt ígérte, hogy a királyt a teraszunk alatti padhoz fogja hozni, így én elbújva az erkélyen hallani fogom amit beszélnek, azonban ez alatt az 5 perc már teljesen idegesen vártam, hogy feltűnjenek a kertben, a türelmem már jócskán elfogyott, így megpróbáltam utánuk lopakodni a zeneteremig, azonban még az első páncélig sem jutottam amikor finoman mégis határazottan megragadta a kezem.

-Hinata Shoyo, ezzel az eszement cselekedettel csak leleplezi magukat. Maradjon kérem a szobájukban, már éppen a kertbe tartanak. -csak tátottam a számat, mert nem más volt az mint a király legfontosabb embere, Daichi.

-Honnan tudja? Miért nem mondja el a királynak amit tud? -kérdeztem lemondóan, hiszen biztosan elmondja Kageyamának, hogy itt vagyok.

-Én nem tudok semmiről, nincs mit elmondanom a királyomnak. -mosolygott rám kedvesen, majd elindult a lépcső felé.

Így hát gyorsan vissza settenkedtem a szobánkba és valóban, pár másodperc múlva Shoráék léptek ki a kertbe. Egészen az erkély tövénél kuporogtam addig ameddig a testvéremék le nem ültek a padra, nehogy észrevegyenek.

Azonban rá kellett jönnöm, hogy csupán nagyon keveset hallok abból amit beszélnek, ezért megpróbáltam valahogy közelebb kerülni hozzájuk úgy, hogy az erkélyen maradok továbbra is.

Először a korlát oszlopai között próbáltam meg átdugni a fejem, de hamar rádöbbentem, hogy vagy túl kicsikék a rések vagy nekem van hatalmas fejem. Új tervet eszeltem ki, mégpedig azt, hogyha nem tudom kidugni a fejem akkor ki kell hajolnom. Voilá, tökéletes lett volna a terv ha hirtelen egy pár mancs ki nem billent az egyensúlyamból és előrefelé kezdek zuhanni egyenesen bele a király ölébe.

Első pillanatban mindketten teljesen sokkolódva bámultuk egymást, hiszen erre egyikünk sem számított, hogy így találkozunk ismét. Mellettünk Shorát szintén nagyon meglepték a történtek, hirtelen ötlete sem volt, hogy mit csináljon csak nézte ahogyan bámuljuk egymást a királlyal. Végül én törtem meg a döbbent csendet:

-Üdv ismét felség! Régen találkoztunk. -azonban tovább nem tudtam viccelődni mert a szó bennem rekedt ahogyan megpillantottam a mindig hideg király arcán legördülő könnycseppet ami egyenesen a kezemre pottyant. Elképedve bámultam, hiszen álmomban sem hittem volna hogy képes érzezni. Abban a pillanatban valami megtört benne, mintha ezernyi elfojtott érzés tört volna fel a felszínre, arcát mostmár sűrűn keretezték a könnyek. Átölelt és a vállamba zokogta bele:

-Túl rég mentél el, én kis vörös tornádóm.