A király táncosa (KageHina, yaoi) <befejezett>

20.rész ~ Gyanútlanul közel

Kageyama szemszöge:

-Shora eltűnt! -kiabálta idegesen Daichi.

-Micsodaa? -kerekedett hatalmasra Shoyo szeme.

-Hogy, hogy eltűnt Daichi? Tobio, csinálj valamit!

-Nincs kedvem. Kössz, Daichi. Most elrontottad a tökéletes reggelemet. -morogtam, majd magamra húztam a takarót, úgy hogy még a fejem sem látszódott ki alóla.

-Tobio! -a kis vörösöm olyan vészjóslóan ejtettem a nevem, hogy megfagyott az ereimben a vér.

Nem kiabált, nem ordított.

Csak kimondta.

Brutál ijesztően.

-Oké, oké. -dugtam ki a fejem a takaró alól.

-Daichi, kiket értesítettél már az eltűnésről? -intéztem kérdésem az ajtóban álldogáló testőr parancsnokomtól.

-Még senkit, felség. Azonnal intézkedem. Sajnálom, hogy még nem riadóztattam a palota őrsé...

-Nem is kell! -vágtam a szavába.

-Ne szólj senkinek egy szót sem Shora eltűnéséről. Most pedig távozz!

-De felség,...

-Azt mondtam, távozz!

-Rendben felség. Sajnálom a korai zavarást! További kellemes időtöltést! -kacsintott eggyet Shoyora.

Ahogy becsukodót mögötte az ajtó Shoyora emeltem a tekintetem, aki kérdőn, de főleg számonkérőn szugerált engem.

-Mindent elmondok, ha idebújsz hozzám. -ajánlottam föl neki.

-Először beszélsz, utána megfontolom, hogy odabújok e hozzád. -makacsolta meg magát.

-Ajj már. -húztam a számat a válasz hallattán. Azonban a kis vörös nagyon elszántnak tűnt, bármilyen könyörgően is bámultam.

-Jól van, te nyertél. -adtam meg magam, úgy körülbelül 5 perc néma harc után.

-Legalább... - próbálkoztam valami kis engedménnyel.

-Nem! -azonban Shoyo hajthatatlan maradt.

-A tesómról van szó. Miért van az, hogy te tudod, hogy mi folyik itt, én meg nem? Elvégre az én ikertestvérem. Vagy nem bízik bennem eléggé? -kezdett kétségbe esni.

-Talán, talán, nem bízik bennem? -kérdezte már a sírás küszöbén.

-Gyere, semmi baj. -karoltam át, ahogy végre hajlandó volt mellém feküdni és fejét a mellkasomhoz szorította, így teljesen eláztatva a pizsama felsőmet. Gyengéden simogattam a hátát, mert feltűnt, hogy ez valamiért megnyugtatja.

-Benned bízik a világon a legjobban. Azért nem mondta el neked, hogy mit tervez, mert biztos volt benne, hogy valahogyan megakadályoznád a terve végrehajtásában.

Engem csupán azért avatott bele, mert első sorban a te figyelmedet kellett elterelnem, khmm.... -köhögtem idegesen, mert ezt a részt szeretettem a legkevésbé az egész dologban.

-És, hogy ne kezdjem el kerestetni. -fejeztem be az indokok sorolását.

-A második indok teljesen világos, dee...

Mi is van azzal az első indokkal? - nézett fel rám kérdőn.

-A te feladatod volt az elterelésem? De mégis mi...

Oh, ooh. Azért akartál megfektetni, hogy eltereld a figyelmem? -emelkedett meg vészjóslóan a hangja.

-Nem, esküszöm. Eredetileg Shora csak azt akarta, hogy menjek veled teázni vagy a kertbe sétálni. Én döntöttem úgy, ahogyan döntöttem.

-Várjunk csak! A legfontosabbról meg is feledkeztem. Shora egyedül sose menne el, semmi indoka nem lenne rá.

-Biztos csak el akart menekülni a kényszerházasság elől. És, hogy most te itt vagy, ez senkinek sem tűnt volna fel... -próbáltam kimagyarázni Shora viselkedését.

-Tobio, hazudsz nekem. Miért hazudsz nekem? -kérdezte szinte suttogva. Nem nézett rám, sőt kicsit el is távolodott volna tőlem, ha a szárnyaimmal nem ölelem magamhoz.

-Mert Shora megkért, hogy ne mondjam el neked, hogy Niával együtt ment el. -csempésztem bele "véletlenül" a titkot a válaszba.

-Köszönöm, Tobio. Mostmár tudom, kit kell keresnem. -bújt hozzám szorosan, majd hirtelen apró fájdalmat éreztem a hasamban. Abban a pillanatban ólomsúlyú álmosság telepedett a szemeimre, testrészeim elernyedtek. Ekkor Shoyo hangját hallottam a kóma ködén keresztül férkőzni:

-Sajnálom Tobio. Ha nem altatlak el, nem engedtél volna utána, hogy vissza hozzam. Ne aggódj, mire elmúlik a hatása én is visszatérek Shorával az oldalamon! -ezekkel a szavakkal hagyta el a szobát, azonban még valamit mondott, amit nem hallottam, mert az Álomvilág beszippantott magába.