A király táncosa (KageHina, yaoi) <befejezett>

34.rész ~ Egy utolsó csók

Hinata szemszöge:

Remegő szívvel ingereltem Ushijima, mert tudtam, ha bedühödik, akkor nekünk reszeltek. De egyszerűen nem tudtam elereszteni a fülem mellett, hogy szajhának nevezett. Méghogy bárki alá befekszek. Pff...

Ahogyan másztam egyre feljebb a trónszéken, éreztem ahogyan Tobio egyre idegesebb lesz, de Ushijima is kezdett merev lenni.

Mármint a mozgása.

Szitkozódva lökött le az öléből, miközben ezt morogta:

-Ne hidd, hogy nyertél, törpe! Én sosem vesztenék egy ilyen kis féreg ellen!

-Akkor ideje lenned megszoknod a gondolatát, ugyanis a földbe foglak tiporni -tápászkodtam föl a földről.

Mérgesen csörtetett ki azon az ajtón, ahol előzőleg az állítólagos szeretője, de orra alatt még dörmögött valamit, szerencséjére már nem hallottam.

Kags aggódva rohant hozzám, kibontott szárnyaival szorosan körbe ölelt, ahogyan karjába zárt. Ezerszer csókolta meg az ajkam, hálát rebegve, hogy ismét vele lehetek. Mosolyogtam, mert muszáj volt erősnek mutatnom magam.

Finom köhögés szakította meg a boldog viszontlátásunkat, amely a betört ablak irányából érkezett. Egész pontosan onnan, ahonnan leszálltam a farkasról.

-Asahi, ne haragudj, úgy sajnálom! Teljesen elfelejtettem, hogy te is itt vagy! -rohantam, a már emberré alakult farkashoz.

-Shoyo? Ki ez az ember? -nézett hol rám, hol pedig a hatalmas termetű Asahira Tobio.

-Ő Asahi! A férje el van átkozva, és hát hosszú sztori -vihogtam, a fejemet vakarva.

-Sajnálom, sajnálom -hajladozott bocsánatkérően Asahi.

-Ugyan már, nekem kell bocsánatot kérnem. Köszönöm, hogy elhoztál ide.

-Feláldoztad a saját vágyadat, a mi butaságunkért. Igazán ez a legkevesebb.

-De nem tudtam megtörni.

-Majd rá fogsz jönni, hogy hogyan kell és akkor minden ismét normális lesz Noyával -mosolygott bíztatóan, majd kkugorva az ablakon ügetett vissza párjához.

-Shoyo, én még mindig nem értek semmit.

-Semmi baj, úgysem áll jól neked, ha töröd valamin a fejed -nyomtam egy puszit az arcára, majd vihogva menekültem előle a kastély folyosóin.

Nevetve dőltünk be az ágyba, melyet Ushijima adott nekünk. Egymás kezét szorongatva csak néztük a mennyezetet és nem szóltunk egy szót sem. Pedig mindkettőnknek annyi mondanivalója lett volna!

-Menjünk ki a kertbe! -tápászkodott fel hirtelen Kageyama.

-Miért? -néztem rá nagy szemekkel, mert az előbbi kergetésbe igencsak kifáradtam, és már jócskán az éjszaka derekán jártunk.

-Csak menjünk! -azzal kirángatott az erkélyre, majd szárnyait széttárva a mélybe vetette magát. Egy ideig körözött a levegőben, majd óvatosan leereszkedett a zöld pázsitra. Szorosan magához ölelt, majd a puha füvön elterülve mutatott a csillagokra:

-Ha valaha magányosnak fogod érezni magad, csak nézz föl az égre és gondolj rám. Gondolj arra, hogy talán én is épp ezt az eget nézem és rád gondolok. Mert bármilyen messze is vagyunk egymástól, én mindig szeretni foglak.

-Ez volt a legszebb vallomás amit tőled hallottam -fordítottam felé a fejem.

-Soha többet nem mondok ilyet, boke - fújta fel az arcát sértődötten.

-Két nap múlva elveszem Tendot. Ne legyél itt az esküvőn, nem akarnám a szemed láttára elvenni. És el kell vállnom tőled -csuklott el a hangja.

-De miért? Hiszen csak most házasodtunk össze! Megígértük, hogy jóban, rosszban együtt leszünk. Akkor miért?

-Csak így menthetem meg a katonáim életét. Nem akarok több vérontást, nem akarom, hogy még több család veszítse el szeretteit.

-És csak ez az egyetlen járható út? Küzdj, harcolj, ahogyan egy igazi király tenné!

-Ne hragudj rám Shoyo, ne haragudj rám egyetlen szerelmem. De most el kell hogy engedj, hogy majd újra együtt lehessünk. Hiszen megmondtuk, míg a halál el nem választ.

-A halál... Az élet... Mi a különbség ha nem lehetek veled? -sírtam, egyre csak az eget nézve. Hirtelen egy Kags tolakodott be a látó mezőmbe, aki puhán megcsókolt.

Sós könnyek csurogtak le az arcomról, egybefolyva Tobio könnyeivel. De csak csókoltuk egymást, mintha ez lenne életünk utolsó lehetősége. Átkaroltam a nyakát, közelebb húzva magamhoz akartam még egyszer utoljára éreznem teste melegét. Karjaiba kapott, úgy röppent vissza a szobába, mintha csak egy tollpehely lennék. Az ágyra döntött és még egyszer kiélveztük azt amit a házasság adott nekünk, mert másnap már semmi sem volt a régi.