A király táncosa (KageHina, yaoi) <befejezett>

39.rész ~ Narancs illatú felfedezés

Hinata szemszöge:

Az út az öreg harcoshoz nem volt teljesen veszélytelen. Az erdő sötétjében a vadállatok villogó szemekkel várták, hogy ránk vethessék magukat. Fogukat csikorgatták, a tévelygő lelkek pedig ijesztően lebegtek körülöttünk. Bár belül sikítottam a félelemtől, mégis a bátorság maszkját öltve magamra haladtam egyre beljebb és beljebb az erdőben. Végül fáradozásunk meghozta gyümölcsét, mikor végre megpillantottuk egy aprócska tisztás közepére épített ősöreg kalibát.

Óvatosan bekopogtam, majd mikor nem érkezett válasz finoman lenyomtam a kilincset. Az ajtó érdekes módon nyitva volt és hangos nyikorgás közepette kitárult. Sugawaráékra pillantottam, akik helyeslően bólintottak egyet, majd mind a hárman beléptük a kicsiny előszobába. Daichi bezárta maga mögött az ajtót, ám mikor a zár kattant hirtelen mintha megnyílt volna a padló és egy hatalmas háló mindannyiunkat csaptába ejtett. A plafonról csüngtünk lefelé, mint megannyi varjú egy nagy hálóban.

A lármára az egyik belső szoba papír ajtaja kivágódott és egy íjjal felszerelkezett öreg ugrott ki rajta.

-Ha megpróbáltok kiszabadulni, lelőlek titeket! -hadonászott az íjjal.

-A segítségedre van szükségem! -kiabáltam kétségbeesetten.

-Nem segítek!

-Kérlek, taníts meg harcolni!

-Mondtam, hogy nem segítek!

-De meg kell tanulnom harcolni! Méltó társa akarok lenni a királynak! -fogtam rimánkodóra.

-A nem, az nem! És most ha kiengedlek titeket, tünés a házamból!

-Kérlek, öreg! Kérlek!

-Nem, ne is próbálkozz! Többé nem tanítok senkit! -kiabálta mérgesen, majd egyetlen nyíllal lelőtte a fenti tartóját a hálónak, így egyenesen a kemény padlóra zuhantunk.

-Kérlek öreg! Taníts meg bánni az íjjal!

-Takarodjatok a házamból! Nem fogadok tanítványt, soha soha többet!

-Shoyo, gyere, nem zaklathatod szegény öreget, ha nem akar téged tanítani -fogta meg a vállam elég határozottan Sugawara.

-Dee...

-Gyere! -vezetett ki a házból, Daichival együtt.

-Figyelj Shoyo, azt mondta menjünk ki a házából. De azt egy szóval sem mondta, hogy a háza előtt nem lehetünk -vigyorgott huncutul.

-Sugawara! -kiáltottam mosolyogva, ahogy hozzá rohantam, egy hatalmas ölelésre.

-Sawamura majd felállítja a sátrat, mi addig elmegyünk fáért.

Már a harmadik nap reggele virradt, mikor az öreg, szokásához híven, ismét kinézett az ajtón. Már mérgesen csapta volna is be, de én ott ültem, várva rá, ahogy eddig is. Kérleltem, esedeztem neki, de bárhogy próbálkoztam mindig ugyan az volt a válasza. Ám ma a szokásosnál is mérgesebb arccot vágott, mikor megint elkezdtem kérlelni, míg végül így szólt:

-Először kell egy fegyver. Keresd meg az erdőben azt a fát, aminek érzed a lelkét. Kérd meg, hogy adjon neked egy ágat. Aztán egy bokrott keress, aminek gyümölcse téged szimbolizál. Kérj tőle elég sok gallyat. Végül menj el a szakadék szélére és hozz az ott termő fának a virágából -azzal ismét becsapta az ajtó.

Ujjongva szaladtam megkeresni a növényeket amiket kért, bár elképzelésem sem volt, hogy mire kellhet ez neki, egy fegyver készítésénél. Egy narancsfa lelke, mintha körbe ölelt volna. A jázmin fehér virága azonnal megragadott. Már csak az utolsó feltétel kellett.

Vígan szökdécseltem a szakadékig, ahol egy éppen virágző barackfát találtam. Lombkoronája a szakadék fölé nyúlt, rózsaszín virágait a földről lehetetlenségvolt elérni. Kageyama szárnyai igazán hasznosak lennének a jeen pillanatban, de sajnos most nincs velem, hogy segítsen. A fa törzse viszont túl törékeny lett volna, hogy felmásszak rá. Egyetlen lehetőségem maradt, ha a fán alulról mászok, testem súlypontját a földön próbálva tartani.

El is kezdtem megvalósítani a vállalkozásom és észre sem vettem, ahogyan átalakulok. Ahogy egyre előrébb és előrébb kúsztam a fa recsegni kezdett a terhelés miatt. Már csak egy picike hiányzott az egyik virág eléréséhez, amikor elvesztettem az egyensúlyom, de csak egy pillanatra, mert a következőben már ismét biztonságosan álltam. Fel sem fogtam minek köszönhető ez, egészen addig, amíg egy hűs szellő meg nem csapott hátulról. Furcsáltam, ugyanis az idő napok óta rekkenő, egyetlen kósza szél sem járt a környéken. Hátra pillantottam és annyira elámultam, hogy véletlenül elengedtem a fát. Ám szárnyaim önnálósították magukat, a tudtom nélkül, képes voltam "repülni". Hiszen igazából nem szeltem a kék eget, csupán egyhelyben tartott, megmentve a zuhanástól.

Mikor ismét képes voltam gondolkodni, a virágot letépve ereszkedtem vissza a biztonságot nyújtó talajra. Csodálkozva forgolódtam, nézegettem a tűzvörös szárnyakat, ám mikor megpróbáltam elemelkedni a földről, a mozgásuk megállt és ismét ugyan ott tartottunk, mint ahonnan elkezdtük. Felkapva a többi hozzávalót szaladtam volna vissza az öreghez, ám ahogyan a barackfa virága érintkezett a naracsfa ágával ragyogni kezdtek és kiszakítva magukat a kezeim közül a levegőben kezdték kergetni egymást. Hatalmas fény közepette egyesültek, majd a kész, fénylő dologg visszahullott kezeimbe.

Egy gyönyörűszép íj volt, oldalán megannyi barackvirág faragás díszelgett. Végre megértettem, mit értett az öreg fegyver alatt.