A király táncosa (KageHina, yaoi) <befejezett>

22.rész ~ Ments meg!

Kageyama szemszöge:

Csodálatos ének hallatszott. Pont olyan, milyet egykor édesanyám énekelt nekem. Ekkor egy még édesebb dallam csendült fel. Az én egyetlen Shoyom segélykérő hangja volt.

Lassan pislogni kezdtem, ahogyan kezdett elmúlni az álom hatása, míg végül fel tudtam ébredni annyira, hogy ki tudjak vánszorogni az ágyból.

Meglepődve pillantottam az üres helyre magam mellett, ahol csupán egy szál sötét szeszély feküdt.

Sehol a leendő feleségem.

Aztán hirtelen minden bevillant.
Ahogyan "félre állított".
Ahogyan elindult visszahozni Shorát.
És az álmom.

Meg kell keresnem - határoztam el magamban, ám ahogyan Daichi után akartam kiáltani egy hang sem jött ki a torkomon.

A nap már lenyugvóban volt, így a félhomályos szobában indultam az ajtó felé.

Azaz, csak akartam indulni.

A lábaim az altatótól felmondták a szolgálatot, már az első lépésnél fáradtan csuklottak össze.

A földön feküdve próbáltam valamit kitalálni, mert a testem még ahhoz is lustának bizonyult, hogy legalább az ágyba vissza vánszorogjak.

Az agyam viszont nem pihent. Csak úgy cikáztak a gondolatok benne.

Én talán segíthetek.

Hallottam meg a fejemben egy hangot.

Ki vagy? -próbáltam visszagondolni.

Csak valaki, akit a párod megbízott az őrzéseddel.

Hangja kacagott, mégis éreztem benne némi félelmet.

Azonban most bajban van. Segítened kell neki.

Folytatta, majd hirtelen megszólalt a szobám kis csengője, ami a konyhának jelez.

Pár perc múlva egy cseléd érkezett meg a vacsorával, de ahogyan meglátott a földön hangos csörömpöléssel ejtette el a tálcát, majd egyenesen Daichihoz rohant.

A testőr parancsnokom másodpercek alatt össze kapart a padlóról és óvatosan az ágyra helyezett, majd az orvos speciális gyógyszereket adva vissza állította a szervezetem működését.

-Shoyo bajban van! Azonnal meg kell keresnünk. -adtam ki a parancsot, ám Daichi szomorú tekintetét látva elbizonytalanodtam.

-Felség, Shoyo vissza tért már, azonban...

Nos, nézze meg maga, felség!

-Hol találom?

-A szobájában. De! -ragadta meg a vállam, még mielőtt Shoyohoz rohantam volna.

-Csak akkor menjen oda felség, ha biztos abban, hogy képes lesz elfogadni, bármit is talál ott.

-Megígérem. -néztem a szemébe, majd Shoyoék szobájába rohantam, ám mikor a kilincsre helyeztem a kezem, az előbbi hang a fejemben ismét megszólalt:

Daichinak igaza van. Nagy szüksége lenne most rád Shoyonak, de nem akarja hogy megutáld. Biztos vagy benne, hogy belépsz?

-Igen. Azt mondtad bajban van. Akkor meg kell mentem.

Vigyázz rá!

Óvatosan lenyomtam a kilincset, majd beléptem a lakosztályba. Csend, sötétség és béke honolt a szobában
Legalábbis első pillanatra.

Mert ahogyan körülnéztem, mindenfelé szétdobált tárgyak hevertek, a falon megannyi horpadás és egyéb kár volt. A függönyök cafatokban hevertek a földön, de az ágyat sem kímélte. A legtávolabbi sarokba pedig egy egész növény sereg volt. Mindnek saját cserepe, vázája vagy földje volt.

Azonban a kis vöröst továbbra sem láttam. Hirtelen erős huzat csapott meg egy hirtelen támadt szellő miatt...

Szellő a kastélyban.

És ekkor megláttam. Az egyik hatalmas ablak, amely az erkélyre vezetett, ki volt törve. Az erkélyen pedig egy hatalmas "szörnyeteg" feküdt.

Egy gyönyörű szép szörnyeteg. Olyan volt akár amikor a Nap felkel, hogy elkezdje napi útját. Annyira fényes mégis olyan halvány, hogy csodálkozom, eddig miért nem tűnt fel.

Összegömbölyödve feküdt a földön, hatalmas, fénylő szárnyai eltakarták a teste többi részét. Olyan mintha egy bugyogó tűzfolyam venné körül.

Lassan sétáltam hozzá, hogy legyen ideje felismerni. Kibontakozott a saját maga által létrehozozz burokból és a nyakamba borult.

A sírástól nedves arcát a mellkasomba fúrta, és csak zokogott keservesen. Először féltem átkarolni, hátha megégetem magam a fenségesen szép szárnyaival, de csodálkozva tapasztaltam, hogy nem hogy forróak lennének, hanem kellemesen langyosak.

Mostmár bátran húztam magamhoz közelebb. Én is kibontottam a szárnyaimat, plusz burkot vonva körénk. Legalább tíz percig nem szólaltunk meg, csak álltunk az erkélyen ölelve egymást.

Mikor Shoyo végre lenyugodott kibontakozott az ölelésemből, így rendesen szemügyre tudtam venni. Az átalakult formájában ugyanis nem csak szárnyai voltak. Két hatalmas, fénylő szarv nőtt ki a homlokából, amelyek pont olyan jól áltak neki, mint a szárnyak.

Az erkélyre ültünk ki, mert a szobája szinte használhatatlanná vált, és egy nyári estéhez képest is meleg volt az idő.

Óvatosan az ölembe húztam, hagyva hogy ő szólaljon meg először.

-Tudod. -kezdte nehézkesen.

-Ezek a szárnyak semmire sem jók. Ezek csak amolyan díszek, egy átok.

Nem véd meg semmitől, csak akadályoz, repülni sem lehet velük.

A szavakról már ne is beszéljünk. Kinek kénének ezek a szarvak?

Egyáltalán legális ilyen átkot szórni a saját gyerekedre? -lassan, akadozva beszélt. Láttam rajta, hogy nehezen fogja tudni elmondani mi zavarja igazán.

-A tieid olyan hasznosak. Megvédenek.
Tusz velük repülni.
Gyönyörűek.

Bezzeg az enyémek... -hangja elcsuklott, szinte éreztem ahogyan a sírás folytogatja a torkát.

-Nekem a te szárnyaid is tetszenek. A szarvakra pedig nincsenek szavak. Hihetetlen. -vettem át a szót,amíg össze szedi magát.

-Köszönöm. -pirult el a bóktól.

-De nem is erről akartam beszélni. Nem tudtam vissza hozni Shorát. Sajnálom. Nem vagyok elég erős hozzá. Szükségem van a segítségedre. Angyal bandája le akar taszítani a trónról. Ezért ellened fogják uszítanina legnagyobb ellenségedet.
És Shorát fogják ehhez használni.

-Együtt elkapjuk őket. Megmentjük Shorát. Még ha sikerül is letaszítaniuk, akkor is élhetünk ketten egy kis házban valahol a városaban.

-Nem, nem érted! A céljuk az elpusztításod!

Meg akarnak ölni!