Hinata szemszöge:
-A nagy ménkűt fogok elmenekülni! -gyűrtem össze mérgesen a cetlit.
Sugawara aggódva nézte, ahogyan a földre dobom a galacsint, majd elkezdtem taposni, miközben mérgesen morgok. Daichi inkább csak somolygott, és kitöltve az időt amíg kitombolom magam Sugawara derekára csúsztatta a kezét és apró csókot lopott tőle.
Mikor végre befejeztem a mostanra már rongyolt állapotban lévő cetlin való dühkitöltést, mérgesen a kandallóba vágtam és meggyújtottam. Megvártam amíg elég, majd még mindig mérgesen felkaptam egy köpenyt és kitrappoltam a szobából, "testőreim" kíséretében.
-Nyugodtan maradjatok itt és élvezzétek ki egymás társoságát -fordultam feléjük, amikor még mindig a sarkamban loholtak, ahogy elértük az istállót.
-Shoyo, Shoyo, azt hiszed nem töltenék szívesen Sawamurával több időt? És így legalább éjszaka tényleg tudnék aludni? -pillantot sunyin Daichire.
-Akkor miért nem teszed ezt?
-Mert akkor Tobio megölne minket -csípett egyett az arcomba.
-De nem fogja megtudni, hogy nem vigyáztatok rám 2-3 óráig.
-Ha valami bajod esik, azonnal tudni fogja. És akkor nekünk reszeltek -pattant fel a nyeregbe.
-És amúgysem lenne elegendő 2-3 plusz óra. Sawamura igazán kemény harcos -csapott nevetve lova farára, még mielőtt Daichi bármit is tehetett volna vele. A testőrparancsnokot pedig először láttam elvörösödni, mióta itt tartózkodom.
Megpaskolva Daichi vállát szálltam én is nyeregbe, majd Sensei után lovagolva még hátraszóltam neki:
-Előre megyek, tanulni néhány trükköt a senseitől!
×××
Már egy ideje lovagoltunk, amikor Sugawara óvatosan feltette a levegőben feszülő kérdést:
-Pontosan hova is akarsz menni?
-Emlékszel a mesére az öreg harcosról, aki gyerekeket eszik?
-Amivel rémisztgettelek titeket? -kuncogott fel az emlékek hatására.
-Igen, mindig azt mesélted, hogy a hegyen lakik -bámultam előre.
-A hegy legtetején, hogy pontosak legyünk. De Shoyo, ez csak egy ősrégi mese, amit a gyerekek ijesztegetésére használnak. Már a nagyapám is az ő nagyapjától hallotta. Nem valószínű, hogy ha létezik ez az öregúr, akkor még életben van.
-Ő az utolsó reményem, hogy megtanítson harcolni.
-Khmm, azért a palotában is rengeteg kiváló harcos van -húzta fel az orrát Daichi sértődötten.
-Csak nem azért... -hagyta figyelmen kívül sensei a párja közbeszólását.
-De azért. Meg kell tanulnom, hogy Tobio mellett állhassak. Nem akarok mindig ilyen kis védtelen nyuszi maradni.
-Rendben, rendben. De miért a városon át? A szántóföldek mellett sokkal rövidebb az út.
-Otthon hagytam valamit. És ha már úgyis erre járunk, szeretnék a lányoknak köszönni -gyorsítottam meg lovam lépteit.
Ahogy a város szélére értünk lepattantam a lovamról és az köpenyt mélyen a szemembe húzva szlalomoztam a városi forgatagban. A palotához legközelebbi részen a főnemesek és a középnemesek éltek. Kifejezetten kellemetlen környék, az embereket csak az érdek hajtja, hogy minnél feljebb jussanak a ranglétrán.
Próbáltam minnél gyorsabban kikeveredni ebből a városrészből, de egy helyen akkora tömeg gyűlt össze, hogy egy lóval lehetetlen volt átférni.
A tömeg közepén egy kis körben nem állt senki. Az ott állók, mind egy pontra bámultak a földön, arcukon a tömény megvetés uralkodott. Sugawara kezébe nyomtam lovam kantárszárát és előre nyomakodtam, hogy lássam, miért van csoportosulás.
A földön egy ősöreg nénike feküdt, botja pont olyan távolságba, hogy nem érte el. Felkapva a botot, segítettem az anyónak felállni, szétgurult csomagját pedig gyorsan összekapkodtam. Az előkelő úri nép csak fintorogv figyelt és bántó megjegyzéseket tett az anyóra. Mérgesen pillantottam rájuk, de nem volt időm velük foglalkozni, ezért vissza támogattam Sugawaráékhoz a nénjét, Daichi óvatosan cipelte, míg én csomagjait, sensei pedig a három lovat vezette.
-Köszönöm fiatalember, hogy segítettél! -hálálkodott a néni már a hintaszékében ülve, miután további bajok nélkül jutottunk el az otthonába.
-Ne tessék hálálkodni ez természetes. De mit tetszett a felsővárosban csinálni? Tudja, hogy ez veszélyes -kortyolgattam a teámat.
-Egy olyan anyagot kerestem, ami csak ott kapható, és véletlenül elcsúsztam hazafelé menet. Hogyan tudnám meghálálni, fiatalember?
-Hívjon Shoyonak! Igazán nem kell, ez a csésze tea mindennél jobb hála ajándék.
-Még mindig tiszta a szíved Shoyo! -kuncogott az öregasszony.
-Erdő szelleme! Te, hogy, mi, miért? - dadogtam zavartan.
-Azért néha én is elmehetek szórakozni - alakult vissza igazi alakjába - Meg persze a hobbimnak is kell időt szentelnem.
-De akkor ki vigyáz most az erdőre?
-Természetesen én. Azonnal érzékelem ha valami baj van. Biztonságban van az erdő, ne félj!
-Miféle hobbid van?
-Gyere, nézz körül! -vezetett egy hatalmas helyiségbe, ahol anyagok ezrei lógtak a falra erősített tartókból.
Mindegyik szín szerint volt elrendezve, a szoba kör alakja miatt, mintha egy hatalmas szivárvány lett volna. De csak a szoba felében voltak polcok, mert szembe a fal aljától teteéig ablak volt, amelyen a déli nap sugarai vidáman köszöntek be. Középen egy hatalmas asztal állt, melyen a legkülönböző színű, méretű és mintájú dolgok voltak szétszórva. Gombok, szallagok, masnik és csipkék lepték el az egész helyet, a szoba különböző pontjain ember nagyságú bábok félig kész ruhákkal áltak.
-Elképesztő! De kinek varrod ezeket a ruhákat?
-Magamnak és az erdő állatainak.
-Dehát az állatoknak nem kell ruha!
-Butus, ez egy elátkozott erdő! Mégis mit gondolsz, milyen lények élnek benne, mezei állatok? -nevetett vidáman.
-Gyere, szeretném ha valamit felpróbálnál! -vezetett egy olyan bábuhoz, amin már egy majdnem teljesen kész ruha volt.
-Most?
-Mikor máskor? Gyerünk, gyerünk, gyorsan, hogy lássam, mennyire találtam el a méreted!
Zavartan álldogáltam, miközben a szellem a ruhán ügyködött. Alapjában egy fekete kezeslábas volt, azonban oldalán narancssárga csík futott végig. Az egész ruha meglepően rugalmas volt, derekán pedig apró titokzsebek voltak.
-De miért készítesz nekem ilyen ruhát? -néztem az őzre kíváncsian.
-Harcolni akarsz a párod mellett, nem? Ahhoz pedig megfelelő ruházat kell. Mire visszaérsz az öregtől, addigra kész lesz.
-Meg se lepődöm, hogy tudod, hova tartok.
-Jól teszed. De siess a visszafelé vezető úton. Semmiképp se indulj el este, inkább várd meg a másnap reggelt. Éjszaka a hegy megmutatja igazi veszélyeit, és hidd el, arra még nem állsz készen!
-Köszönöm!
-Majd akkor köszönd meg, ha vissza is térsz. Az öreg tényleg szereti a gyerekhúst, szóval vele is csak óvatosan -pöckölte meg az orrom.
أنت تقرأ
A király táncosa (KageHina, yaoi) <befejezett>
أدب الهواةKageyama Tobio egy félelmetes, jégszívű és ijesztő király. Soha, senki nem került közel hozzá, és ő nem is engedné. Azonban a magány és elutasítás fájdalmasabb mint gondolta. Vajon lesz aki elhozza számára a boldogságot?
