Soha ne engedj el

7. Fejezet

3 nap múlva

Végre eljött a szombat, ami azt jelenti, hogy jönnek a szüleim, úgymond látogatóba. Ilyenkor legtöbbször hoznak nekem epres maomamot, narancsot, csipszet és egyéb finomságokat.

Körülbelül 10-kor szoktak jönni, mert ők sem korán kelő típusok, ahogy én sem. Ha már az eszüket nem örököltem, ezt legalább igen.

Apukám rendőrként dolgozik. Már kicsi kora óta az akart lenni és rengeteget tett azért, hogy elérje az álmát. Engem, ő mindig is inspirált, főleg ebben a 1 évben.

Anyukám rajztanár a közeli általános iskolában, tőle örököltem a művészi vénámat. Mesélte nekem még régebben, hogy az ő apukája, vagyis az én nagypapám, festő volt fiatal korában.

Mivel ma, mint mindig mikor jönnek a szüleim, elhagyhatom a kórházat. Emiatt egy kicsit csinosabban öltöztem fel.

Egy átlagos napon melegítőben vagy legginesben és szoknyában, hosszú ujjú pólóban és a szürke Nike cipőmben szoktam lenni, semmi extra.

Ezeken a szombatokon, amikor délelőtt kimegyünk sétálni, legtöbbször egy kék passzos farmerben vagy szoknyában, egy testhez simulós pólóban, egy laza pulcsiban és egy fekete Nike cipőben szoktam lenni.

Mikor kimegyünk, nagyon szabadnak szoktam érezni magamat. Ilyenkor sosem érzem, hogy beteg vagyok, csodás érzés.

Ma sem éreztem máshogyan magam, mikor végre kiértünk. Sajnos a szüleim késtek, úgy 30 percet így nem tudtunk annyit sétálni, mint általában szoktunk.

Mire visszaértünk a sétából, a szobámban már elő volt készítve az ebédem, így csak felkellett kapnom és már mehettünk is az ebédlőbe.

Az ilyen családi napokon a közös ebéd elengedhetetlen. Van egy külön "családi" asztalunk, ami direkt csak 3 személyes és mindig, mikor ebédelünk oda ülünk. Ez az asztal egy oszlop mellett van, így két ember szembe tud ülni egymással, de egynek a fallal kell szembe néznie, ez mindig én vagyok.

Amint a szüleim is megszerezték az ebédjüket leültünk és folytattuk a beszélgetést, amit kint kezdtünk el.

- Na, hol is tartottunk? - kérdezte apa, már teli szájjal.

- Ott tartottunk, Charlie, - nézett rá szúrós szemmel anya - hogy Samantha-val, a szegény párával, szakított a fiúja - felelte szomorkásan anya.

- Jah, igen. Már rémlik valami. De mit is érdekel engem? Én inkább folytatom az ebédemet - habzsolt tovább.

- Na, szóval - fordult hozzám anyu - Mi történt azzal a sráccal, akit behoztak kedden? - nézett rám kérdőn.

Köpni nyelni nem tudtam a kérdés hallatán. Csupán ennyit meséltem el nekik, de ahogy észre veszem, anya érzi, hogy valamit nem mondtam el. De nem is fogom.

- Khmm - krákogtam egy sort - Semmi különös, nem láttam azóta. Elég súlyosan megsérült - komorodtam el.

- Reménykedjünk a legjobbakban - mosolyodott el anya - És talál... - de nem tudta befejezni a mondatát, mivel egy hangos sikítás hasított a levegőbe.

Mind a hang irányába fordultunk, ahol megláttunk egy kislány két magas sráccal, akik próbálták vagy elráncigálni vagy visszatartani.

A sikítozás kicsit sem enyhült. Ahogy jobban megnéztem felismertem a kislányt. Nem más, mint Kisangyal volt.

- Mindjárt jövök - szóltam oda a szüleimnek. Azt már nem tudom, hogy hallották-e, mert azonnal felpattantam és elindultam Kisangyal felé.