Soha ne engedj el

29. Fejezet

Miután Ethan visszajött az ebédemmel, mivel sikeresen 13-kor keltem fel, elkezdtünk filmezni.

Ethan széke nem volt a legkellemesebb, így felkuporodott mellém. Ethan háton, én pedig oldalt feküdtem.

Pontosabban a fejem Ethan mellkasán pihent, a jobb fezemet, amiben az infúzió van, azt rátettem Ethan hasára, jobb lábamat rá helyeztem Ethan combjára és hozzápréseltem magam az oldalának, hogy le ne essek. Ő pedig jobb karjával átölelte a derekamat, ahol apró köröket írt le, bal kezével pedig összekulcsolta az én jobbomat.

Nyugodtan pihentünk és filmeztünk, amíg végül el nem aludtam a karjai közt.

Mikor felkeltem még sötét volt, de az órám már fél hatot mutatott. A TV le volt némitva, biztos Ethan tette, hogy ne keltsen fel. Megfogtam a távirányítót és kikapcsoltam.

Még mindig ugyan abban a pozícióban aludtunk, mint tegnap csak már Ethan és az én lábam összegabalyodott. Mivel még nagyon korán volt visszabújtam Ethan-höz és újra elaludtam.

Újból felkeltem, de most már nem magamtól. Egy hangos torok köszörülés ébresztett fel.

- Várom a magyarázatot - dobogott a lábával Mary.

Erre azonnal kipattant a szemem és Ethan-re néztem. Ő ugyan úgy, mint én kitágult szemmel nézett rám. Halál félelemmel a szemünkben fordultunk Mary felé.

- Mary, tudod mi csak... - kezdtük egyszerre Ethan-nel.

- Csitt - mutatta felénk összeszorított középső, mutató és hüvelykujját - Nem érdekelnek a magyarázataitok, annyi a lényeg, hogy mire visszajövök Jessica reggelijével az úriember vagy a széken csücsüljön vagy menjen ki a váróba - megfordult majd kiment.

Ethan felé fordultam és, amint összeakadt a tekintetünk kitört belőlünk a hangos röhögés. Úgy látszik nem csak én akadtam meg Mary kijelentésén.

Ethan persze nem ment el, csak leült a székre mellém, de a kezemet nem engedte el.

- Ugye nem hagysz el?

- Miért tennék ilyet? Megküzdötten érted.

- Dehát... - próbáltam nem rá, hanem minden hova máshova nézni - beteg vagyok.

- Nem érdekel - mondta határozottan

- Te bolond vagy - nevettem fel rá nézve.

- Igen, megbolondulok érted - vigyorodott el.

- Ethan... - böktem vállon.

- Jess... - bökött vissza.

Ez ment míg Mary be nem jött a fincsi reggelimmel, ami igazából 2 szelet kenyérből, vajból, párizsiból és lekvárból állt, de mint mindig külön Mary-tól kapok állat formás kekszet is.

Elkezdtem megcsinálni a szendvicsemet, amíg Ethan a kekszemből falatozott.

- El a kezekkel - csaptam a kezére.

- Héj! - hitetlenkedett - Most miért nem kapok?

- Ez az ENYÉM, Mary külön adja nekem - menősködtem, mire Ethan elröhögte magát.

- Jess - toppant be Mary - Dr. Foster nem sokára jön.

- O..oké.

- Pár perc és itt lesz - tájékoztatott Mary, majd kiment.

- Ethan... - fordultam felé - Ugye itt maradsz? - kérdeztem szomorúan.

- Mindenképpen - fogta meg a kezem.

Teljesen kiakadtam, hogy beszélnem kell a dokival. Főleg, a műtéttel kapcsolatban.

Le néztem az összekulcsolt kezünkre. Ethan rá szorította a kezünkre, ezért fel néztem rá.

- Nem engedlek el - mosolygott rám.

- Soha ne engedj el - néztem bele a csillogó sötét szemébe.

- Soha - majd odahajolt hozzám és megcsókolt.