Soha ne engedj el

14. Fejezet

Végre eljött a vasárnap. Bár előző héten nem tudtam menni, most végre mehettem. Igaz, folyamatosan itt vagyok bent, de ettől függetlenül mindig nagyon jók szoktak lenni a vasárnapjaim. Ez azért van, mivel ilyenkor mindig tartunk egy közös vacsorát, ahova mindenki, aki tud, eljön. Nagyon családias légkör teremtődik az ilyen alkalmakkor.

Egész nap az estét vártam. Folyamatosan csak azon járt az eszem, hogy végre újra eljött a hét utolsó napja, amikor mindenki sokkal boldogobb, mint általában.

A vacsora 8 kor kezdődött a pihenő szobában, ami egy olyan rész ahova csak a kórházban lakók tehetik be a lábukat. Ez egy nagyon nagy szoba, ami tele van fotelekkel, asztalokkal és székkel.

Nekem, személy szerint van egy kedvenc helyem, ahonnan mindig mindenkit látni. A vacsora legtöbb részét ott szoktam tölteni, de sokszor elmegyek és elkezdek beszélgetni más bent lakókkal.

Az 1 éven alatt voltak, akik elmentek, de páran maradtak. Akik maradtak azok inkább idősebbek voltak, de nagyon aranyosak és úgy érzem, hogy mind a családom részei.

Az újonnan érkezőkkel is próbáltam kedves lenni, de nehezen nyílok meg így nem volt túl egyszerű.

Akik pedig csak most érkeztek, azokkal meg főleg nem beszéltem. Vagy nem voltak szimpatikusak vagy én nem voltam nekik.

Már 7 óra volt, amikor elkezdtem készülődni az estére. Egy krém színű, ujjatlan garbót, ami has póló volt, hozzá egy átlátszó virág mintás dzsekit, egy magas derekú sötét szürke farmert és egy fekete bakancsot vettem fel.

Ilyenkor sosem kell kiöltözni, viszont mindenki kicsit kicsípi magát, ha már az összes, na jó nem az összes, de a kórházban lévők nagy részével találkozhat.

19:45-kor elindultam a pihenő szoba felé, viszont még gyorsan felkaptam előtte a levendula kék fülhallgatómat, amit tavaly kaptam szülinapomra.

Mire megérkeztem már ültek egy-két helyen idős nénik és bácsik. Akiket ismertem azoknak adtam egy ölelést, viszont akiket nem azoknak csupán köszöntem.

Gyorsan le is huppantam a kis fotelembe, hogy senki ne merje elfoglalni. Mivel meg volt 10 perc a rendes kezdésig felpattantam és vissza siettem a szobámba a rajz füzetemért.

Mire visszaértem valaki befoglalta a helyem. Megindultam felé haragosan, de ahogy közeledtem rájöttem, hogy Ethan ül a székemben.

- Héj - szóltam oda neki.

- Szia, mi az? - értetlenkedett.

- Az ott - mutattam a fotelre - az ÉN helyem - feleltem és keresztbe fontam magam előtt a karom.

- Ja, hogy itt hely foglalás van?

- Igazából nincs, viszont én minden vasárnap ott ülök, úgyhogy kérlek ülj máshova - feleltem fapofával.

- Mégis hova?

Körbe néztem a szobában és nem láttam már egy szabad helyet sem, ezért így szóltam.

- Várj egy kicsit - majd odamentem Owen-hez.

Owen a kórház gondnoka. Megkértem, hogy kerítsen nekem egy plussz fotelt. Pár perc múlva vissza is tért egy hasonló székkel, mint amilyen az enyém. Megkértem, hogy vigye oda az én székem mellé.

- Köszi Owen - mosolyogtam rá.

- Nincs mit J. - rám kacsintott majd elment.

- Szóval, itt is van a fotel - szóltam Ethan-nek.

- Oké, akkor ülj le - felelte halál komolyan.

- Nem! - rikácsoltam - Te ülj át!

- De hát én nem tudok egyedül át ülni, tudod balesetem volt - komorodott el.

- Oh, tényleg - értettem egyet - Nem baj, majd én segítek át ülni - vigyorogtam rá.

- Neked tényleg ennyire fontos ez a szék?

- Igen - feleltem határozottan.

- Hmm...

- Most mi az?

- Még át kell gondolnom - vágott gondolkodó arcot.

- Te most szívatsz engem?! - értetlenkedtem.

- Igen - röhögte végül el magát Ethan.

- Te szemét - bokszoltam bele a bal vállába.

- Áuuh... - kapott a vállához.

- Jézusom, sajnálom - mentegetőztem.

- Semmi baj, nem tudhattad.

- De... - mondtam alig hallhatóan.

- Mit mondtál?

- Semmit.

- Ööö... oké.

- Akkor kezdhetjük? - tereltem a szót.

- Persze, de óvatosan.

- Szólj mikor fáj - néztem mélyen a szemébe.

- Úgy se fogok - mosolyodott el.