Soha ne engedj el

Emma

- Hello, idegen - turbékoltam

- A nevem Noah - nyújtotta oda a karját nekem az újonnan megismert pasi - Nincs kedve eljönni velem sétálni?

- De szíves örömest - karoltam belé.

- Hogy is hívnak?

- Emma - feleltem mosolygósan, majd hátra fordultam és oda tátogtam Jessica-nak - Ő tényleg létezik? - erre ő csak vállat vont és oldalra fordul Ethan-höz.

Lassan kart-karba vetve sétáltunk ki az épületből. Mivel még csak fél 4 fele jártunk a nap ragyogóan sütötte be a kórház előtt elterülő park szerűséget.

Ethan-ről már többször is hallottam miközben Jessica-val beszéltem, viszont Noah-ról csupán egyszer esett szó.

Elmesélte, hogy mikor "meglátogatta" Ethan-t belebotlott Noah-ba, aki azonnal kérdőre vonta és le is cseszte. Bár egyrészt egyet értettem Noah kikelésével, másrészt nagyon begurultam rá. Teljesen úgy képzeltem el, hogy Noah egy srác, aki olyan, mint egy pótapa, aki kicsit sem laza csak szigorú. De ahogyan megláttam Ethan mellett elakadt a szavam. Egyáltalán nem gondoltam, hogy Noah egy testes, izmos magas és rettentően helyes pasi lesz.

- Min töröd a fejed? - szakított ki a gondolataim közül Noah.

- Csupán azon gondolkodtam, hogy azok alapján, amiket Jessica-tól hallottam rólad kicsit sem egyeznek a valódi éneddel, vagyis azzal, amit eddig megismertem - feleltem őszintén. Azóta, hogy Jessica-val jóban vagyunk sokkal őszintébb lettem, mivel ő nagyon nem szereti, ha valaki hazudik neki.

- Akkor ennek örülök, viszont én még sosem hallottam rólad és nem is ismerlek - mondta miközben megállt egy padnál és leült. Nyilván én is leültem és egymás felé fordultunk - Mesélj magadról.

- Inkább kérdezz.

- Rendben - csillogott fel Noah szeme - Hány éves vagy?

- 21, te?

- 23. Mit dolgozol?

- Fizikoterapeuta vagyok itt a kórházban - mutattam ez épületre.

- Én profi jégkorong játékos vagyok - vigyorodott el büszkén.

- Azta - ámultam el. Gondoltam, hogy valamit sportol, mert rettentően izmos, de arra egy percig sem gondoltam, hogy jégkorong játékos - Ezt nem hiszem el.

- Hogy érted? - értetlenkedett.

- IMÁDOM A HOKIT - visítottam.

- Legjobb sport.

- Pontosan.

- Nincs kedved valamit enni? Kezdek megéhezni - mondta.

- De én is kezdek, de valami nasit inkább.

- Rendben, menjünk a büfébe.

Felálltunk és elindultunk vissza az épületbe. Egy kis idő után Noah a tenyerembe csúsztattat a kezét és összekulcsolta az ujjainkat. Semmi kedvem sem volt elhúzni, mert nagyon jó érzés volt.

Mikor beértünk a büfébe felém fordult - Mit szeretnél?

- Hmmm... Inkább mondjuk egyszerre és akkor majd eldöntjük - vetettem fel.

- Rendben. 1, 2, 3...

- Alma chips - szólaltunk meg egyszerre. Azonnal kidülledt a szemem, mivel nagyon kevesen szeretik - Oké ez durva volt - röhögtem el magam.

- Igeen - nevette el magát ő is - Emma...

- Igen - fordultam felé.

- Lenne kedved eljönni velem egy rendes randira?

- Hááát.... - gondolkodtam el - Még át kell gondolnom - hecceltem Noah-t.

- Oh, értem - mondta búslakodva.

- Persze, hogy van kedvem - fogtam meg két kézzel Noah kezét.

- Biztos? - kérdezte a szemembe nézve.

- Mindenképpen - vigyorogtam rá, mint egy kis gyerek.

Miután megvettük az alma chipset újra kimentünk és sétáltunk egy kicsit. Beszélgettünk a családjainkról, a barátainkról és az életünkről. Rájöttünk, hogy másban is hasonlítunk egymásra.

Noah egy remek srác, bár eléggé féltő típus, de nekem ez nagyon bejön.