Soha ne engedj el

9. Fejezet

Mire végre sikerült lenyugtatnom az anyámat, már vissza mentünk a szobámba, megkaptam a karmusztin adagomat és 4 óra lett.

2 óra múlva mennem kellett kemoterápiára, ahol sosem szerettem, ha velem van más is, mert csupán idegesítettek.

Szóval háromnegyed 5 kor elindultunk a B épület főbejáratához, mert csak ott tudtak leparkolni reggel, mikor megérkeztek.

Gyorsan oda is értünk és el is köszöntem tőlük. Úgy tervezik, hogy jövő héten majd beugranak pénteken, mert látták, hogy fogyóban vannak a szükséges cuccaim, mint például a tusfürdő.

A munkájuk miatt csak 2 hetente tudnak jönni hozzám, de ez engem sosem zavart. Mivel Samantha 1 hónapban 1-szer szokott jönni, így igazából csak 1 hétvégém marad, amikor nem mehetek ki.

Mivel még ahhoz képest, hogy 6-ra kell mennem, korán volt megint a hosszabb úton mentem.

Igazából, sosem tudom miért arra megyek. Na jó, lehet köze van Ethan-nek is, de igazából csak sok időm van és inkább a B épületben sétálgatok, mint az A-ban.

45, 46, 47 és 48. Ahogy közeledtem az ajtóhoz, úgy lassítottam le. Nem álltam meg, de szó szerint csiga tempóban mentem.

Félig reménykedtem, hogy újra láthatom Ethan-t, félig viszont inkább a családjára voltam kiváncsi.

Az ajtó ma nem volt teljesen nyitva, csak be volt hajtva ezért akaratlanul is benéztem.

A szobában egyedül Ethan-t láttam. Nem volt már itt a családja, biztosan haza mentek.

Megálltam és közelebb mentem az ajtóhoz. Amint benéztem láttam, hogy Ethan aludt. Biztosan kifárasztotta a műtét és a családja is.

Most volt az első alkalom, hogy jobban meg tudtam nézni. Félig ülő helyzetben volt. A feje felém, vagyis az ajtó felé nézett. A test alkata elég masszívnak nézett ki, még így is. Az arca nagyon markáns, az arc éle szépen kihangsúlyozott. Az orra kicsit ferde, biztosan eltörte egy-kétszer. A szemét, bár most nem láttam, tudom, hogy sötét barna. A haja szőkés barna, felül hosszabb mint oldalt.

Nagyon helyesnek nézett ki. Mit is gondolok?! Nekem nem szabad ilyenekre gondolnom! Nekem nem tetszhet senki! Az én betegségemmel úgy se kellenék senkinek. Ha beleszeretnék valakibe, biztosan elhagyna.

A nagy gondolat menetemet egy hátam mögül érkező krákogás szakította meg. Ahogy hátra fordultam egy mellkassal találtam szembe magam.

- Szia, te ki vagy? - kérdezte a mellkas.

- Ööö... - néztem le inkább a padlóra.

- Rám is fogsz nézni, vagy egész végi a padlót fogod vizslatni?

- Tessék - néztem a szemébe - Örülsz?

- Nem - mondta komoran - Miért nézed az öcsémet, mikor alszik? - húzta fel a szemöldökét.

- Éééénn... nem kukkoltam, csupán...

- Csupán?

- Oké, rendben. Figyeltem, de csak azért, mert sokszor járok erre és tudom, hogy megsérült. Csak kiváncsi voltam, hogy hogy van - mondtam el végül.

- Rendben. És azt is megtudhatom, hogy ki kukkolta Ethan-t?

- A nevem Jessica - feleltem - A húgod nem véletlenül Kisangyal?

- Kisangyal? - vágott értetlen arcot a srác.

- Jaj, bocsi. Azt akartam mondani, hogy Lizzy.

- Hmm, de igen. Ő a húgom, de te ezt honnan tudod?

- Hát...

- Mióta lesed a családomat? - háborodott fel a srác.

- Én nem is lesem a családodat, csupán...

- Noah - szólt egy halk hang a szoba felől - Te vagy az?

- Igen, igen. Itt vagyok öcsi - ment be Noah Ethan-höz, engem arrébb lökve.

- Kivel beszéltél ilyen ingerülten? - kérdezte álmosan.

- Egy lánnyal, valami Jessica-val. Fogalmam sincs, hogy ki, de sok mindent tud.

- Jess...

- Igen, Jessica. Mi van a fejedet is beverted?

- Nem! - felelte határozottan Ethan - Hol van?

- Ott - mutatott rám. Én pedig okosan végig az ajtóban állva figyeltem. Basszus!