Soha ne engedj el

15. Fejezet

- Meg vagy? - kérdeztem Ethan-t, miközben a bal kezemmel átkaroltam.

- Igen.

- Oké. Akkor most megpróbálunk felállni.

- Rendben - nézett a szemembe.

Lassan elkezdtem felemelni, a jobb kezemet a mellkasa elé tettem, hogyha véletlenül elkezdene előre dőlni megtudjam tartani.

Nem volt olyan nehéz, mint gondoltam, bár láttam ahogyan próbál inkább a jobb lábán állni és nem rám terhelni.

- Ethan.

- Hmm?

- Terhelj rám! Ne a jobb lábadra, mert nem fogja el bírni egyedül - szóltam kedvesen.

- Menni fog - mondta összeszorított fogakkal.

Már csak egy kicsit kellett csak jobbra mennünk és már le is ülhetett volna, de az utolsó pillanatban Ethan jobb lába már nem bírta.

- Ethan! - ugrottam gyorsan elé.

Nagyon kevesen múlt, hogy nem esik előre. Szerencsére a reflexem még jó, így megtudtam tartani. Ethan előtt álltam, bal karommal megtartottam a karja alatt. Jobb kezemmel pedig a derekát fogtam elölről, nehogy még jobban előre essen.

Ethan jobb keze vállamat szorongatta, fejét pedig a hajamba fúrta.

Ahogy teltek másodpercek, úgy múlt el az adrenalin érzéses. Kezdtem fel fogni, hogy hogyan állunk.

Kívülről biztosan úgy tűnhet, mintha ölelkeznénk, de mi ketten tudjuk, hogy ez kicsit sem szándékos volt.

Mikorra minden kiment belőlem feleszméltem, hogy konkrétan egy görög félistent tartok a karomban.

Most éreztem, láttam és érinthettem meg először Ethan-t. Az én 175 cm-mel nem nevezhetem magam alacsonynak, viszont Ethan hozzám képest is magas volt. Nagyjából 190 cm magas lehetett. Háta, hasa és karja durván kidolgozott, biztosan sportoló. Szőkés barna haja az arcomat csiklandozta, miközben ő lassan szuszogott a nyakamba.

- Jess... - felelte elfúló hangon.

- Nincs semmi baj.

- Soha ne engedj el - kérlelt.

- Itt vagyok - simogattam meg a hátát.

Lassan elhúzódott, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Köszönöm - mondta, miközben a szeme tele volt érzésekkel, de egyiket sem tudtam megmondani, hogy mi.

- Nincs mit, - néztem bele a sötét szemébe - de ideje lenne leülnöd - erre csak bólintott egyet.

Újra megindultunk a fotel felé, de még mindig ugyan abban az ölelkezős pózban. Szerencsére már nagyon közel volt a szék, így pár másodperc múlva már nyugodtan ültünk mindketten a saját fotelunkban.

- Nah, hogy érzed magad? - kérdeztem.

- Jól, csak elfáradtam - lihegte.

- Hozok egy kis üdítőt - álltam fel - Mit kérsz?

- Vizet.

- Rendben - indultam is el.

- Várj!

- Hmm? - fordultam hátra.

- Ha megkérhetlek, hoznál nekem egy-két oreo-t is?

- Persze - mosolyogtam rá - Mindjárt jövök.

- Rendben - küldött felém egy apró mosolyt.

Szerencsére, vagyis igazából csak miattam van, találtam kék áfonya szörpöt, szóval gyorsan megcsináltam magamnak az üccsit, majd felkaptam Ethan vizét és pár oreo-t.

Mire visszaértem, megint valaki elfoglalta a helyem, de most nem volt más mint Mia.

- Csá Mia - köszöntem, majd odaadtam a vizet és a nasit Ethan-nek.

- Köszi - mosolygott rám.

- Szia Jessy - köszönt Mia, de rám se nézett.

- Mia.

- Hmm?

- Az az én helyen - szögeztem le.

- Jaj, ne légy már ilyen gyerekes Jessy, ez csak egy hely. Éppen Ethan-nel beszélgetek - vigyorgott Ethan-re.

- Aha, kicsit sem izgat. Állj fel! Az. Ott. Az. Én. Helyem - tagoltam el neki, hátha így megérti.

- Jaj Jessy...

- Mia - szólt közbe Ethan.

- Igen, drágám... vagyis igen, Ethan? - ugrándozott Mia.

- Menj el - mondta határozottan Ethan.

- De Ethan... - nézett bugyuta képpel Ethan-re.

- Menj. El.

- Oh, hát oké - konyult le a szája széle Mia-nak - Szia Ethan - puszilta arcon Ethan-t - Chh, Jessy - mondta, majd elviharzott.

- Na végre, hogy elment - mondtuk egyszerre Ethan-nal.

Először belőlem, majd belőle is kitört a nevetés. Úgy látszik, egyikünk sem igazán bírja Mia-t.