Soha ne engedj el

27. Fejezet

Lassan kezdtem ébredezni. Nagyon, de nagyon fájt fejem és zúgott, mintha egy légy szorult voltam bele.

Lassacskán kinyitottam a szemem, de azonnal be is csuktam, mert a nap pont a szemembe sütött. Újra megpróbálkoztam és végül sikerült. Körülnéztem a szobában, de ahogy elkezdtem forgatni a fejem azonnal megfájdult még jobban. Kicsit megálltam, majd a bal kezem felé fordultam.

Ethan feküdt rajta. Pontosabban a széken ült, de az ágyamra volt dőlve, a kezünk össze kulcsolva, a feje pedig a karomon pihent.

Óvatosan megmozgattam a kezem, hogy kicsit változtassak a pozíciónkon, mert kezdett elzsibbadni a karom Ethan alatt. A mozgásomra Ethan is ébredezett, majd fel is kelt. Álmosan felém nézett és azonnal kiugrott a szeme.

- Jess - felemelte az összekulcsolt kezünket és egy puszit nyomott a kézfejemre - Hála az égnek, hogy felébredtél.

- Mi... - kezdtem volna, de Ethan azonnal félbe szakított.

- Ne mondj semmit - mondta, majd a nővér hívó ért nyúlt - Ide hívom Mary-t, hogy lássa felébredtél - csak bólintottam.

Nem értettem mi történt. Az utolsó emlékem, hogy Ethan-nel visszafelé tartunk a szobámba, majd a hídon beszélünk pár szót és sötétség.

- Jessica végre felébredtél - közeledett felém Mary - Annyi örülök.

Értetlenül körbe pillantottam, mert feltűnt, hogy mindketten úgy örülnek, mintha vagy 4 napja nem ébredtem volna fel.

Várjunk! Ez simán lehetséges. Lehetséges lenne, hogy 4 napig kómában voltam?!

- Jess, nyugi - simogatta meg a karom Ethan, gondolom elkezdtem remegni az idegességtől.

- Jess, elkell mondanom valamit - erre csak kérdőn Mary-re pillantottam - Jess... 1 hete kómában fekszel.

- Mi...? - próbálkoztam, de újra elhallgattattak, de most mindketten.

- Ne beszélj, attól csak rosszabb lesz a fejfájásod - amint kimondta bele is hasított a fájdalom.

- Shhh.... - nyomott egy csókot a fejem búbjára.

Álljunk csak meg. A fejem búbjára, de hát teljesen éreztem. Ez azt jelenti...?

A fejemhez kaptam, ahogy nem találtam a parókámat, csak a kopasz fejbőrömmel találkoztam.

- Te... - kezdtem, de azonnal elhallgattam.

- Igen, tudok róla - nézett a szemembe Ethan.

Nem láttam mást csakis szeretet és boldogságot a szemében. Nem volt benne harag, düh, de még szomorúság sem. Nagyon meglepődtem. Értetlenül néztem rá, majd leesett, Mary. Biztosan Mary mondta el neki. Átpillantottam Mary-re és egy halálos nézést küldtem felé, aki csak feltette a kezét.

- Ez nem az én hibám. Ha előbb elmondtad volna nem nekem kellet volna benyögnöm neki azután, hogy elájultál - mondta, majd kiment.

- Jess - Ethan felé pillantottam - Beszélünk kell.