Soha ne engedj el

16. Fejezet

Gyorsan eltelt az idő a vacsora megérkeztéig. Egész végig Ethan-nel voltam. Kiderült, hogy jégkorongozik és ő a csapat kapitány a Farkasoknál. Őszintén, még sosem hallottam a Farkasokról, de ezt annak könyvelem el, hogy sosem érdekelt a hokira.

Szereti a zenét és a kedvenc filmje a Haverok harca. Amúgy, tényleg jó film, viszont mikor elmondtam nekem mi, kiröhögött mire óvatosan vállon ütöttem.

A vacsora cordon bleu, krumpli püré, rizs és hozzá egyéb finomságok voltak. A kaját egy pár utcával arrébb lévő Mama's-ból szokták rendelni, de most egy újonnan nyílt közeli gyorsétteremből rendelték. Őszintén bevallom, ez sokkal jobb.

Vacsora után senki sem ment el, hanem inkább visszaült a megszokott helyére és beszélgettünk tovább.

- Tele vagyok - huppantam le Ethan mellé.

- Ne is mond, ilyen finomat még nem ettem.

- Pacsi - toltam elé a kezem.

Belecsapott, de nem vette el a kezét. Helyette összekulcsolta az ujjainkat és a szemembe nézett.

- Szia - mosolyodott el halványan.

- Szia - feleltem kipirulva.

- Kedvesebb vagy, mint gondoltam - mondta majd végig simított az arcomon.

- Köszi - néztem le gyorsan a földre, majd visszahúztam a kezem.

Pár perc csönd után megszólalt.

- Te miért vagy itt?

- Hát azért, mert ez egy vacsora buli, vagy mi - értetlenkedtem.

- Nem így értettem. Miért vagy kórházban? - kérdezte fürkésző tekintettel.

- Hát... - kezdtem, de nem akartam elmondani neki.

Egyedül páran tudják az igazat, hogy miért vagyok is itt valójában. Nem akartam, hogy Ethan is megtudja, mert akkor biztosan máshogyan bánna velem.

- Nem muszáj elmondanod - mondta kedvesen, erre kifújtam a bent tartott levegőt.

- Köszi - próbáltam elmosolyodni, de nem igazán sikerült.

- Tudni akarod, hogy én miért vagyok itt?

- Azt tudom, hogy baleseted volt és, hogy kedden hoztak be.

- Hoppá, milyen tájékozott vagy.

- Igazából, - vakartam meg a tarkóm - láttam mikor behoztak.

- Oh!

- Ja...

- Szóval azóta figyelsz engem? - kérdezte kaján vigyorral.

- Nem! - vágtam rá gyorsan, mert tényleg nem figyeltem, csupán mindig "összefutottunk".

- Nekem elmondhatod az igazat - húzódott közelebb.

- Én mindig az igazat mondom - hajoltam én is közelebb.

- És én ezt higgyem is el?

- Jól tennéd.

- Hmm... - jött még közelebb - Azt majd meglátjuk - suttogta a fülembe.

- Kíváncsian várom - kacérkodtam én is, majd visszahúzódtam - Ott tartottunk, hogy hogyan sérültél meg.

- Igen.

- Na és hogy történt?

- Megmondom egy pusziért - mosolyodott el.

- Te most szórakozol velem?

- Nem, full komoly vagyok.

- Te nem vagy eszednél! Miért puszilnálak meg?

- Tudni akarod, hogy hogyan sebesültem meg?

- Igen - feleltem halkan.

- Na látod, csak annyit kell tenned, hogy adsz egy puszit.

- Hmmm...

- Remélem jól fogsz dönteni.

Most komolyan azt kéri, hogy pusziljam meg? Hát ennek elment az esze! Miért tenném?! Bár végig gondolva, csak egy kicsi puszi, nem több. De várjunk csak. Nem mondta meg, hogy hova adjam, ezzel tőrbe tudom csalni.

- Rendben!

- Ezt akartam hallani - csillant fel a szeme.

- De az én szabályain szerint játszunk - vigyorodtam el.

- Igenis, asszonyom - emelte meg képzeletbeli kalapját Ethan.

- Csukd be a szemed, és ne leskelődj - utasítottam.

- Ömm... oké - felelte, majd lecsukta a szemét.

- Még egy dolog - hajoltam a füléhez - Nem mozdulhatsz meg, mert ha igen, vége a megállapodásnak.

- Jó - felelte, de nem mozdult meg.

- Ügyes - kuncogtam.