Soha ne engedj el

22. Fejezet

Be kell valljam egész úton magunkon éreztem az összes lehetséges tekintetet. Persze mondanom sem kell, hogy nem azért néztek, mert éppenséggel vérzett a karom, hanem azért, mert Ethan-nön csak félig volt felső.

Egész úton szorosan mögöttem lépdelt. Jobb karjával fogta a derekamat, bal (eltörött) karjával pedig csupán fogott oldalról. Többször majdnem elestem, de szerencsére mindig megtartott és tovább baktattunk az én szobám felé.

Amint megérkeztünk Ethan azonnal Mary-t kezdte hívni.

- Mary - kiabálta el magát.

- Áucs - nyafogtam.

- Bocsi - hajolt a fülemhez - Legközelebb jobban figyelek - suttogta, majd apró csókót lehelt rá, aminek hatására kirázott a hideg - Fázol?

- Ne..em - dadogtam.

- Ne hazudj - ölelte át hátulról, hogy felmelegítsen.

- Nem szeretek hazudni - csavartam hátra a fejem.

Alig pár centi volt csak köztünk. Ethan lenézett a számra, majd vissza a szemembe. Erre egy nagyot nyeltem, majd résnyire nyitottam a szám.

- Jessica, Ethan - szakította félbe a jelenetet Mary - Mi történt?

- Hát tudod... - kezdte Ethan.

- Ethan mi történt a pólóddal? - faggatózott - Jess miért van a kezedre kötve Ethan pólója? - értetlenkedett.

- Tudod az úgy volt... - túrt bele a hajába Ethan.

- Történt egy baleset - siettem a segítségére.

- Igen, úgy van - helyeselt.

- Miféle baleset? - nézett ránk szúrós szemmel Mary.

- Hát, tudod - próbálkozott Ethan - Jessica elesett és felhasította a karját.

Ethan hazudott. Nagyon nem szeretem, ha valaki hazudik, mégha csak ilyen aprót is. Nyugodtan megmondhatta volna, hogy Liam tette. De ő nem árulta be.

- Értem, mutasd a sebet - jött közelebb Mary.

- Óvatosan - mondta Ethan, majd a fülembe súgta - Nem lesz semmi baj.

- Ááááh... - vonyítottam, miközben Mary levette Ethan pólóját a sebemről.

- Nem kicsi az biztos - vizslatta Mary - Sajnos, - nézett a szemembe - össze kell varrni.

- Hogy mi? - hüledeztem, a lábaim nem akarták meg tartani a testsúlyom így majdnem elestem, de szerencsére Ethan megtartott.

- Shhh... - nyugtatgatott Ethan - Nem lesz semmi baj - megfogta az állam és maga felé fordította - Itt vagyok veled - mondta.

Ahogy belenéztem a sötét szempárba azonnal megnyugodtam. Nem tudom, miért reagáltam így Ethan-re, de most kicsit sem érdekelt ez.

Be kell valljam, hogy én irtózok a tűktől. Sosem szerettem a szurikat, a védőoltásokat, még az infúziót sem szerettem, de azt egy idő után megszoktam.

Viszont, ha össze kell valamit varrni, és nem két anyagot, akkor én beparázok.

- Jess - szólongatott Ethan - Föld hívja Jess-t.

- I..itt vagyok - eszméltem fel.

- Arról beszéltünk, hogy szépen bemész abba a szobába - mutatott az enyém melletti szobára - és ott megvárjátok az egyik dokit. Rendben? - kérdezte tőlünk, bár látszott, hogy inkább Ethan-nek mondta.

- Minden tiszta - mondta, majd elindult a szoba felé.

- E..ethan - nyöszörögtem, mint egy kis gyerek.

- Jess  - fordított maga felé - Itt leszek veled egész végig - nézett mélyen a szemembe - Oké?

- Jó - feleltem halkan.

Ethan óvatosan bevezetett, majd leültetett az ágyra és azonnal belekapaszkodtam a szélébe. Mire feleszméltem Ethan már mellettem ült és éppen jött be az orvos.

- Üdvözöllek titeket - köszönt udvariasan - Én Dr. Miller vagyok.

- Üdvözlöm - rázott kezet vele Ethan.

- Ön bizonyára Jessica - erre csak bólintottam - Úgy hallottam nem igazán szereti a tűt - megint bólintottam - Rendben, mivel bár nem olyan nagy a seb, de ön fél így adok érzéstelenítőt, de eltakarni nem fogom tudni. Viszont hip-hop kész lesz és már mehet is.

- Hogy mi? - szólaltam meg végre.

- Jess... - csitított Ethan, de én nem törődtem vele.

- Elnézést hölgyem, de nem tudok mit csinálni a tűvel.

- Semmi baj - nézett a szemembe Ethan - Készítse elő - szólt oda neki, de közben le se véve rólam a szemét.

- Háromra kezdem - mondta doki, ennek hallatára megakadt bennem az ütő.

- Itt vagyok - fogta meg az arcom Ethan.

- 3... - számolt vissza a doki - 2... - egyre gyorsabban vert a szívem - 1

- Ethan... - csak ennyit bírtam mondani.