Soha ne engedj el

32. Fejezet

- Ne leskelődj - suttogta Ethan a fülembe, miközben tolt előre.

Már egy ideje eltakart szemekkel vezet, hogy ne tudjam meg mit tervez, míg oda nem érünk. Őszintén, kezdek pipa lenni.

- Ethan - kezdtem el mozgolódni, hogy végre lássak valamit.

- Még egy picit, virágszál - huncutkodott.

- ETHAN - sipítottam.

- Nyugi, itt vagyunk - mondta, majd elhúzta a kezét, így ki tudtam (végre) nyitni a szememet.

Teljesen lefagytam. Ethan a pihenő szobából egy kicsi jéghoki pályát alkotott. Csinált egy kaput egy eldöntött asztalból, majd körül vette a "pályát" fotelekkel és kanapékkal.

- Hokizni fogunk? - fordultam felé elámulva.

- Igen - mosolygott rám szégyenlősen - Vagy nem szeretnél?

- De mindennél jobban - ugrottam a nyakába.

- Ennek örülök - forgatott körbe, miközben én még mindig a nyakába kapaszkodtam.

- Tegyél le! - kezdtem el rugdosódni, de ügyelve, hogy ne bántsam a bal lábát.

- Nyugi, virágszál - mondta majd letetett - Itt megkíméllek, de a pályán nem - mászott az arcomba Ethan.

- Győzzön a jobbik - nyújtottam fele a kezem.

- Áll az alku - mondta és kezet ráztunk, majd felkapott két ütőt a kanapéról - Tessék - dobta felém. Nagy szerencsémre sikeresen el is kaptam, így nem röhögött ki, még!

- Ethan, várj!

- Hmm - fordult hátra.

- Én még sosem hokiztam.

- Az előtt kellett volna szólnod, hogy alkut kötöttünk - vont vállat feltett kézzel.

Oké, ez már jól kezdődik. Nem, hogy nem hokiztam még életemben, de egy olyan srác ellen kell kiállnom, aki kiskora óta játszik, plussz csapatkapitány. Nekem végem.

- Jössz már vagy még bámulsz egy ideig - kacsintott rám.

- Én nem is bámultalak - trappoltam oda mellé - Kezdhetjük - mondtam határozottan.

- Ahogy gondolod, kisszívem - paskolta meg a fejem - Én leszek a kapus, hajrá - mondta majd odacsúszott zokniban a "kapu" elé - Mehet, bébi - vigyorgott rám.

- Teeeee - morgolódtam - Úgy le foglak alázni, hogy szép lesz nézni.

Hát, nem nyertem. De ezt gondolni is lehetett. Egyetlen egyet sikerült belőnöm a 25-ből, de csak azért, mert Ethan megigazította a zokniját, így nem figyelt. Tudom csaltam, de basszus sehogy sem szeretem volna pontot, ha nem csalok.

- Ügyes vagy - mondta Ethan, olyan hangnemben, mintha egy pisishez beszélni.

- Most lealázlak - bár nem tudok hogyan.

- Madam - mutatott udvariasan a kapu felé, én pedig büszkén oda sétáltam.

- Gyere, kicsi fiú - hívogattam a a mutató ujjammal.

- Nem fogok erőseket ütni, nyugi - suttogta kedvesen.

- Ne kímélj! - néztem rá haragosan.

- Hát, ahogy gondolod.

Az első lövése persze azonnal bement. A második viszont nem. Valahogyan kivédtem. Várjunk csak. Ez olyan mint a foci. Van kapu, támadó és kapus, csak itt ütők vannak és korong, nem labda. Úgy látszik kapóra jön, hogy általánosban fociztam 2 évig.

- Mehet? - kérdezte Ethan.

- Simán - néztem rá elégedett fejjel, mert tudtam, hogy semmi esélye.

A végére 25-ből csak 5-öt sikerült belőnie, vagyis 4-et, ha pontosak akarunk lenni, mert az első lövésnél még nem voltam képben. A játék után Ethan értetlen szemekkel nézett rám.

- Te.. te... te azt, hogy csináltad?

- Nem mondtam, hogy 2 évig fociztam általánosban? - huncutkodtam.

- Nem - tette csípőre a kezét - A kisasszony elfelejtette közölni velem.

- Jaj, ne legyél már ilyen - odasétáltam hozzá és körbefontam a derekát - Most haragszol rám? - néztem fel rá boci szemekkel.

- Dehogyis, Jess - mondta, majd megfogta az arcom és megpuszilta az orrom.

- Hihi - kuncogtam fel, majd közelebb bújtam Ethan meleg, izmos mellkasához.

Így maradtunk egy ideig. Mindketten tudtuk, hogy nem sokára vissza kell mennünk. Egyikőnk sem akarta elengedni a másikat, de muszáj volt.

- Ethan, mennünk kéne - suttogtam a mellkasának.

- Tudom - suttogta vissza.

- Velem maradsz? - néztem fel rá.

- Örökre - felelte halkan és nyomott egy csókot a homlokomra - Gyere menjünk - elengedett és megfogta a kezem.

- Mi lesz ezzel? - mutattam körbe a szobában.

- Majd rendbe rakom, ne aggódj - mosolygott rám csillogó szemekkel.

- Remélem is - bújtam hozzá a kezéhez, miközben kivezetett a szobából.