Soha ne engedj el

17. Fejezet

A szívem egyre hevesebben vert, ahogy közeledtem Ethan-höz. Pedig tudtam, hogy ez csak egy megállapodás, semmi több. Olyan közel voltam már hozzá, hogy hallottam ahogy veszi a levegőt, éreztem a bőréből áradó hőt és éreztem ahogy a hosszabb hajszálai csiklandozzák az arcomat.

Tudom, hogy nem erre a pontra célzott Ethan, de nem mondta meg konkrétan, hogy hova szeretné azt a puszit, így nyomtam egy apró csókot a fülcimpájára.

Lassan elhúzódtam és megfogtam a mellettem lévő kék italt. Szép lassan kortyolgattam belőle, amíg Ethan felfogta, hogy mi történt.

- Te...

- Én? - néztem rá boci szemekkel.

- Te csaltál - szegezte rám a mutató ujját.

- Én? - játszottam a hülyét.

- Te bizony!

- Én nem csaltam.

- Én azt mondtam, hogy puszilj meg!

- Azt is tettem - vigyorogtam rá.

- Nem igaz!

- De igaz.

- Nem.

- Az már a te sarad, hogy nem mondtad meg, hogy hova szeretnéd a puszit - kuncogtam.

- Teeeee - húzta össze a szemét.

- Éééen?

- Ezt még megbánod - vicsorgott.

- Komolyan? - húztam fel a szemöldököm.

- Teljes mértékben.

- Hát jó, de most térjünk vissza a megállapodásra. Mesélj.

- Rendben - kezdte - Nem hosszú a történet, előre szólok. Éppen hajtottam át egy kereszteződésen mikor balról belém jött egy másik kocsi. A bal térd kalácsom megzúzódott, a bokám kicsavarodott, a bal alkarom eltört és két bordám megzúzódott - fejezte be - Hát ennyi.

- Oh...

- Jah... - nézett ki az ablakon Ethan.

Egyikünk sem szólalt meg ezután, ezért elővettem a fülhallgatómat és a rajt füzetemet. Ethan meg se mozdult, csak nézett kifelé.

Bedugtam a fülhallgatót a telefonba és beraktam az egyik fülembe, azért csak az egyiket, mert nem tudhatom, hogy mikor akar hozzám szólni valaki. És így udvariasabb.

Körül néztem és megláttam, ahogy Mary éppen két idős nénivel beszélget pont szembe velem. Mindig is szerettem le rajzolni Mary-t, mert mindig olyan boldog és életvidám.

Elkezdtem lassan felskiccelni az alapokat, amikor észrevettem, hogy Ethan már nem az ablakon néz kifelé, hanem azt nézi, ahogy rajzolok.

Nem törődtem vele, hanem inkább folytattam a rajzot. Nem tudom mennyi idő telhetett el, míg végül elkészültem, de mikor felemeltem a fejem észrevettem, hogy eléggé megfogyatkoztunk.

Ismerős arcok után kutatva körülnéztem. Mary-t láttam meg először, ő még mindig beszélgetett az idős hölgyekkel. Jobbra tőlük két papa kártyázott. Ahogy láttam Mia eltűnt, Milo és Claire pedig szállította az emberem vissza a szobájukba.

Jobbra fordultam, ahol szembe találtam magam egy szunyókáló Ethan-nel.

Nagyon aranyosan feküdt, de eléggé kicsavarva, így pár másodperc után elkezdtem felébreszteni.

- Ethan - löktem meg óvatosan, de meg se mozdult - Ethan - mondtam valamivel hangosabban.

- Hmmm...

- Ethan kelj fel, - mondtam kedvesen - ideje vissza menni a szobádba.

- De mmm - morgolódott, lassan elkezdett mozgolódni - Áuuh!

- Minden oké?! - ijedtem meg.

- Persze, persze. Csupán rosszul mozdultam.

- Tudok valamiben segíteni?

- Nem, nem kell.

- Ethan! - szóltam rá.

- Ahh - forgatta meg a szemét - Oké, kéne egy kicsit.

- Mond!

- Nagyon elgémberedtek az izmaim, muszáj felállnom.

- Rendben, megoldjuk - feleltem - Mivel hoztak ide?

- Azzal - mutatott egy kerekes székre, aminek bal oldalt volt egy lábtartója.

- Oké, idehozom - pattantam fel.

Mire visszaértem, Ethan ülő helyzetbe tornászta magát.

- Rendben - állítottam a fotelja mellé a tolószéket - Mehet?

- Azt hiszem.

Megint a válla alá tettem a kezem, de most ahelyett, hogy oldalt fogtam volna meg, azonnal elé álltam.

- Aahh - hördült fel Ethan.

- Minden rendben? - vágtam aggódó arcot.

- Persze, - mosolygott le rám - csak nagyon jó végre felállni.

- Oh, értem - majd szép lassan beültettem Ethan-t a székbe - Kész.

- Nem teljesen.

- Hogy érted?

- Még bekell kötni az övet - nézett le az ölébe.

- Oké - mondtam.

Letérdeltem és közelebb mentem Ethan mellkasához. Óvatosan kíhúztam a balkarja alól csatot és áthúztam a jobb oldalra, ahol sikeres bekapcsoltam.

- Ennyi? - kérdeztem Ethan szemébe nézve.

- Jess - simította meg a arcom - Gyönyörű vagy - mondta csillogó szemekkel.

Erre nem bírtam válaszolni, csak felálltam és elrohantam tőle.

Tudom bunkóság volt ezt tennem, de mit tehettem volna. Ha meg tudja, hogy milyen beteg vagyok úgyis elhagy. Senki sem maradna egy rákos mellett. Senki.