Soha ne engedj el

1. Fejezet

Szóval, minden napom ugyan úgy telik, mint az előző. Reggel 8 körül felkelek, felöltözök és elmegyek a saját fürdőmbe, ami igaz nem egy luxus fürdő, de attól függetlenül legalább van sajátom.

A napi rutinom szerint 9 körül hoz nekem reggelit Mary, aki az én nővérkém, és egy kis folyadékot, ha nagyon fáradtnak érzem magam.

Reggeli után általában elmegyek a gyermekosztályra, ahol ha éppen jó napon megyek, akkor találkozhatok a kis gézengúzokkal, akiknek sajnos itt kell bent lenniük velem együtt.

Néhányuk CF-esek( cisztás fibrózisos ), mások vakbél vagy gyomor problémával vannak itt, de olyanok is vannak, akiknek eltört a lábuk vagy egyéb test részük.

13 órára vissza kell mennem a szobámba, mert ha Mary nem talál ott, akkor nagyon bemérgesedik. Nem kell rosszra gondolni, csak azért ilyen, mert nagyon vigyázó természetű és persze nagyon pontos is.

Szóval megebédelek és megkapom a karmusztin adagomat vénásan, ami úgy 1 óra alatt le is megy.

Délután szoktam lemenni a váróba, ahova mindig magammal viszem a vázlatfüzetemet is. Legtöbbször csak figyelem az embereket. Valamikor le is rajzolom őket, de jobban szeretek olyanokat megörökíteni, akiket ismerek is.

Egészen 18 óráig azt csinálok, amit akarok, vagyis legtöbbször tanulok, mert persze azt nekem is kell. Most 11.-es vagyok szóval nem sokára vége a giminek.

Mivel 1 éve vagyok beteg, így ki lehet következtetni, hogy 9. végén és 10. elején kezdtek az orvosok rájönni, hogy mi bajom lehet.

Bár csak egy évig, de jártam gimnáziumba, ahol találkoztam a mostani legjobb barátnőmmel, Samanthával.

Akkor tehát, hatkor mennem kell kemoterápiára, ahol vénásan kapom az adagomat. Őszintén bevallom, fogalmam sincs mennyi idő alatt megy le, mert mire feleszmélek már vége is.

Ezek után vacsi és pihi. Ebből áll egy napom. Elég unalmas.

A mai viszont teljesen más volt. Mikor sétáltam át az A épületből, ahol a szobám van, a B-be a hídon, ami üvegből van, láttam ahogyan egy talán velem egy korú fiút tolnak be. Rettenetesen nézett ki...

3 órával később sem hallottam semmit az újonnan érkező srácról. Se azt, hogy mi a baja, se azt hogy ki és azt se, hogy hogy van. Semmit. Ez engem egyre jobban aggasztott.

Igazából sosem szoktam aggódni senkiért, aki a kórházba kerül, mivel nem ismerem, ezért minek is aggódnom érte. Most viszont valahogy érdekel, hogy mi van a sráccal. Lehet azért, mert velem egykorú, bár lehet azért, mert unatkozok. Ki tudja?!

Szóval, csak telnek a percek-órák és semmi, semmi, semmi. Csak sétálok fel-alá az épületben, hogy hátha megnyugszok.

Éppen a büféhez tartok egy kis nassolni valóért. A szüleim csupán 2 hetente szoktak hozni nekem nyalánkságokat. Szóval pontosan 1 hete és 4 napja, ami NAGYON SOK IDŐ, mivel én IMÁDOM az epres cukrot, de persze ugyan annyira szeretem a narancsot is.

Nagyon lassan sétálok, úgy se kell sehova rohannom. Becsukom a szemem, úgy is tudom az utat. Síri csend van, mint általában, de egyszeribe ordibálásra lettem figyelmes, pont a büfé felöl.

Kinyitottam a szemem és gyorsabbra vettem a tempót. Fura, senki sem szokott ilyen hangos lenni, pont egy kórházban nem. Ki lehet ilyen hangos, vagy éppen kik?