Blue Side-Yugyeom

13.Fejezet-Ébredés

Nem túl mély álmomból simogatás ébresztett. Kinyitottam a szemem és Hao boldogságtól sugárzó arcával találtam szembe magam. Majd csendesen megszólalt:

- Mennem kell. Hazaviszlek, gyere.

Kicsit csalódott voltam, amiért nem maradhatunk még így néhány órán át. Ennek ellenére követtem őt a kijárat felé. Egész úton nem szólt egy szót sem. Most először ez is zavart. Elöntött egyfajta nyugtalanság. Pedig mellette sosem éreztem ezt. Örültem volna, ha megmagyarázza miért kell elmennie és hová. Úgy éreztem, hogy barátnőjeként ezt jogom van tudni. Valahogy mégsem kérdeztem rá. Nem akartam elrontani a kedvét, miután olyan csodálatos érzéseket okoztunk egymásnak. Az arcán örömet láttam és nem akartam lehervasztani a mosolyát. Gondoltam úgyis lesz még rá alkalmunk. Ahogy hazaértünk egy gyengéd puszit adott a számra és elbúcsúztunk. Kissé kedvtelenül mentem be a lakásba. Barátnőm persze bezsongva várt, nekem mégsem volt kedvem most beszélgetni. Megígértem neki, hogy mihelyt kipihentem magam elmesélek mindent, amit nyugtázott is. Persze eszem ágába se volt pihenni vagy aludni. Bementem a szobámba és lehuppantam az ágyra. Cikáztak a gondolataim. Miért nem mond semmit magáról? Mintha nem akarná, hogy megismerjem. Lehet nem akarja, hogy az élete része legyek? Azt sem tudom hol van most és mit csinál. Visszaemlékeztem Yoongi-ra. Nála sosem volt ilyen. Inkább ő volt a nyomulósabb és azt akarta mindent tudjak róla. Ha fotózásra ment, vagy csak a sarki boltba, akkor is tudtam róla. Ráadásul mesélt a családjáról is meg az érzéseiről. Azon morfondíroztam hogyan történhetett ennyi minden 1 hónap alatt. Hamar bele is szerettem. Hao is tökéletes, de mégis hiába van egész közel fizikailag, érzelmileg annál távolabbnak érzem. Hogy lehet két ember ennyire különböző? Most mégis mit kéne tennem? Rohanjam le őt? Lehet azt kéne. Hátha észreveszi, hogy így elveszíthet.

Már későre járt mégsem voltam álmos. Benyomtam egy kis zenét a fülembe, majd elkezdtem olvasni. Már hajnali 2 is lehetett, amikor meghallottam az ismerős dallamot. Hirtelen olyan gyorsasággal zúdultak ki a könnyeim a szememből, hogy magam is meglepődtem rajta. Sírtam, eszeveszettül sírtam. Éreztem, hogy el fogom veszíteni őt nemsokára, és az ilyesfajta megérzéseim mindig bejönnek. Még mielőtt vége lett volna, tudtam. Reméltem, ha rákérdezek talán még menthető a helyzet, de féltem a választól, mert úgy éreztem titkol valamit, vagy titkolni akar valamit. Ekkor döbbentem rá, hogy talán beleszerettem. Habár nem értettem hogyan szerethetnék valakit, akit nem is ismerek. Éreztem ahogy nehezednek a pilláim a sírástól. Hamar elaludtam utána.

Reggel korán keltem. Hiába voltam fáradt, mégsem tudtam aludni. Egyre csak azon járt az agyam, hogy mit fogok mondani neki. Hogyan tudom elmagyarázni az érzéseimet és azt, ami bennem zajlik? Vártam, hogy írjon, de nem jött semmilyen üzenet. Egész nap arra vártam, hogy megszólaljon a telefon és kalandra invitáljon, lehetőséget adva, hogy feltegyem kérdéseimet.

Eseménytelenül telt el a hét. Hao szerdán jelentkezett először. Azt írta a vasárnapi napot szeretné velem tölteni. Beleegyeztem. Telefonon nem akartam zavarni. Gondoltam vasárnap úgysem tud elmenekülni a kérdéseim elől. Azonban nem csak ez foglalkoztatott. Mivel magamra hagyott jó pár napig, a fangirl énem ismét előtérbe helyeződött. Izgatottan vártam a fanmeetinget. Végre valahára valóra válik az egyik álmom és hozzáérhetek a kedvenceimhez, válthatok velük pár szót is. A héten megvettem a ruhát is, amit fel fogok venni. Nem nagy szám, csak azt akartam kényelmes legyen és elegáns. Mégis a 7 Isten elé nem állhatok toprongyosan. Jó volt ezzel elterelni a gondolataimat. Igyekeztem erre koncentrálni és nem arra, ami várhat vasárnap. Szegény Hao nem számít arra, amire készülök. Azért titkon reméltem, hogy akkor önmagától is megnyílik majd nekem és kérnem sem kell rá. Nem akartam fájdalmat okozni neki és magam sem akartam ezt az érzést. De muszáj volt szembesítenem, hogy ez nekem nem elég. Remélem megértő lesz, a karjaiba zár és elsuttogja legféltettebb titkait is. Remélem....