Blue Side-Yugyeom

28.Fejezet-Bizalom

Mikor érezte, hogy már nem remegek a sírástól eltolt kissé magától és rám nézett. Látta, már nem sírok. Ekkor megfogta a kezemet és elvitt. Elvitt erről a helyről. Láttam, a telefonján írt valakinek. Gondolom megírta a többieknek, hogy elmegyünk. Hazavitt és bevitt a szobájába. Beültem az ágyába.

- Ne hagyj magamra! Kérlek! – fordultam felé.

Visszafordult, belenézett a szemembe. Gondolom azt próbálta kitalálni tényleg komolyan gondolom-e. Úgy állt ott, mint egy ártatlan fiú. Majd elindult az ágy felé és befeküdt az ágyba úgy, hogy közben felém fordult. Lecsúsztam az ágyon és szembe fordultam vele. Hosszú percekig néztünk egymás szemébe. Nem tudom mit gondolhatott. El akartam neki mondani miért sírtam, de nem jöttek a számra a szavak. Jó volt így feküdni és csak a szemét nézni. Nyugalmat árasztott a tekintete és az egész teste. El is aludtam rövidesen.

Mikor felébredtem ő még mindig ott volt mellettem. Támasztotta a fejét és nézett. Majd megkérdezte:

- Jobban vagy már?

- Igen. – feleltem. – El akarom mondani.

- Nem kell semmit mondanod.

- De mégis, szeretném megosztani veled miért...miért sírtam.

Nem reagált, csak nézett tovább. Így belekezdtem.

- Körülbelül két éve voltam itt egy hónapot Koreában. Megkedveltem valakit. Egy idolt. – itt láttam, hogy kicsit megrezdült. – Min Yoongi volt az, akivel majdnem egy hónapot jártam és az a szám, valahogy eszembe juttatta őt. Nem váltunk el haragban, inkább szomorú volt. – hallottam, hogy ekkor vett egy mély lélegzetet, de mégis folytattam. Úgy éreztem mindent el kell mondanom neki. – Nem is az szomorított el, ami akkor történt, hanem hogy nem olyan régen ismét csalódnom kellett valakiben. Ő is idol volt. Két hete szakítottunk és még friss egy kicsit a dolog. – vártam valami reakciót, de inkább megkönnyebbülést éreztem rajta.

Továbbra is csak nézett, mintha várt volna valamire. Tartottam vele a szemkontaktust, végül alig hallhatóan a fülemhez hajolt és belesuttogta:

- Köszönöm.

Teljesen meglepődtem ezen a reakción. Mégis olyan őszinte volt. Talán mégis barátok lehetünk. Az élet mindig meglepetést okoz. Sosem tudhatjuk honnan jön a segítség. Most pont egy olyan embertől kaptam megértést és gyengédséget, akire sosem gondoltam volna egy ilyen helyzetben.

- Nem aludhatok itt. Bemegyek a szobámba. – mondtam neki, amire ő bólintott egyet.

Ahogy kijöttem Yugyeom szobájából Mark-kal találtam magam szemben. Kikerekedtek a szemei, hogy éppen honnan jöttem ki. Teljesen meglepődve nézett rám. Majd pár pillanat múlva Yugyeom is kijött. Erre Mark mutogatott, hogy mi mit csináltunk. Erre Yugyeom nyugtatgatta, hogy nem az van, amire gondol, felejtse el. Én addig el tudtam menekülni. Gyorsan beslisszoltam a szobámba. Nem volt nagyon időm végig gondolni a dolgokat, mert rájöttem, hogy holnap Hao-val kell táncolnom és gyorsan összepakoltam, majd lefeküdtem.

Yugyeom

Amint megláttam azonnal felé akartam futni, de a lábaim nem vittek. Nem tudom miért sírt, de védelmezni akartam. Idősebb volt nálam, mégis most úgy nézett ki, mint egy védtelen lány, aki fél és szomorú. A karjaimba akartam zárni. Levettem a szemüveget, vártam, hátha megérzi a tekintetem. Igen, nem kellett sokáig néznem és felém fordította a könnyekkel ellepett arcát. Tartotta a szemkontaktust, mintha bíztatni akarna, hogy menjek oda és védjem meg. Nem bírtam sokáig és megindultam felé. Magamhoz öleltem. Olyan gyönyörű pillanat volt ez számomra. Mintha a külvilág megszűnt volna körülöttünk. Aztán az apró kezeit a derekamra tette, rögtön megmozdult bennem valami. Végül teljesen átkarolt. Éreztem, hogy remeg a sírástól. Addig öleltem, amíg meg nem nyugodott. Bár mindig ölelhetném. Bárcsak örökre így maradhatnánk. Azt kívántam szeressen ő is legalább annyira, amennyire én. Vágytam rá. Mindenhogyan. Teljesen egybe akartam olvadni vele. Sosem éreztem még ilyet senki iránt. Csak magamnak akartam. Mikor a teste megnyugodott, rá néztem és megfogtam a kezét, majd hazavittem. Közben JB-nek írtam egy üzenetet, hogy eljöttünk. Apró kezei elvesztek az enyémben. Ez még inkább arra késztetett, hogy védelmezzem őt. Bevittem a szobámba, ő pedig nem ellenkezett. Eszembe jutott, hogy talán most bármit megtehetnénk együtt. De azt akarom, hogy ő kérje. Nem akartam elbaltázni ezt a lehetőséget. Muszáj visszafognom magam.

- Addig maradsz itt, amíg szeretnél. Itt senki nem fog keresni. – ajánlottam fel neki a szobámat, majd ki akartam menni.

- Ne hagyj magamra! Kérlek!

Mi van? Komolyan ezt kérte? Mit fogok tenni? Rettegtem, hogy nem bírom visszafogni magam. Visszanéztem rá, hogy tényleg ezt kérte-e tőlem. Az arca rezzenéstelen volt. Néztem pár pillanatig és befeküdtem mellé az ágyba. Soha nem voltam hozzá ennyire közel. Lecsúszott hozzám és mélyen a szemembe nézett. Meg akartam fogni a derekát. Meg akartam csókolni. Magamnak akartam tudni abban a pillanatban. Meg is mozdult férfiasságom, de nem kérte, nem közeledett felém. Féltem, hogy elvesztem és ennyi lesz köztünk mindörökre. Pedig mindig vele akartam lenni. Muszáj tudatnom vele, hogy mennyire szükségem van rá. Meg akartam érinteni. Az egész testem akarta őt. Ekkor észrevettem, hogy elszundított. Nem tudtam aludni mellette. Olyan édes volt, ahogy aludt. Csak mosolyogtam. Végre az ágyamban van. Sose mosom ki ezt az ágyneműt. Érezni akarom az illatát mindig. Ezekkel az órákkal boldoggá tett és bíztam benne, nem fogunk itt megállni. Magam sem tudtam mit tegyek. El akartam simítani a haját az arcából. Meg kellett érintenem. Megsimogattam gyengéden az arcát, amire megmozdult, de nem ébredt fel. Akartam, hogy tudja mennyire kívánom őt, de azt akartam, hogy ő is ezt érezze. Nem mertem kezdeményezni. Így igyekeztem továbbra is elrejteni a vonzalmamat. Láttam ahogy kinyitja a szemeit. Azokat a gyönyörű szemeket. Elvesztem bennük. Megkérdeztem tőle:

- Jobban vagy már?

- Igen. El akarom mondani.

- Nem kell semmit mondanod.

- De mégis, szeretném megosztani veled miért...miért sírtam.

Nem akartam ellenkezni, hiszen mindent tudni akartam. Végre megosztja velem a legmélyebb érzelmeit. Majd elkezdte:

- Körülbelül két éve voltam itt egy hónapot Koreában. Megkedveltem valakit. Egy idolt. – megremegtem, pedig nem akartam mutatni féltékenységemet. – Min Yoongi volt az, akivel majdnem egy hónapot jártam és az a szám, valahogy eszembe juttatta őt. Nem váltunk el haragban, inkább szomorú volt. – ne már, pont egy olyan ember, akivel nem igazán tudnék versenyezni. Muszáj volt egy mély lélegzetet vennem. – Nem is az szomorított el, ami akkor történt, hanem hogy nem olyan régen ismét csalódnom kellett valakiben. Ő is idol volt. Két hete szakítottunk és még friss egy kicsit a dolog. – ez volt Ming Hao.

Tudtam, hogy elmondott mindent, ami a szívét nyomta és ez elégedettséggel töltött el. Nekem mondta el és nem másnak. Megtisztelt vele. Remélem lassan belém szeret, mert már nem bírom sokáig nélküle. Odahajoltam hozzá, a füle mögé simítottam a haját és belesuttogtam a fülébe:

- Köszönöm.

Istenem most tényleg hozzáértem. Kedvem lett volna megcsókolni is. Olyan jó lett volna érezni az ajkait. Aztán megszólalt:

- Nem aludhatok itt. Bemegyek a szobámba.

Bólintottam neki, pedig minden percet vele akartam tölteni. Azzal nyugtattam magam, hogy majd kérni fogja. Kiment és nem sokra rá követtem én is. Mark-kal találtuk szembe magunkat. Nyilván félreértette a helyzetet. Mutogatott ránk aztán elkaptam a karját és mondtam, hogy félreérti. Nem csináltunk semmit. Közben majd ki ugrottam a bőrömből annyira boldog voltam. Még Mark arcába is nevettem közben, így nehezebb volt lenyugtatni, mert nem hitte el, hogy tényleg nem feküdtünk le. Végre közelebb kerültem hozzá. Elárulta az egyik titkát. Úgy éreztem lehet esélyem nála. Hiszen nem ellenkezett, amikor hozzá értem. Elhatároztam nem fogom elengedni, vagy hagyni, hogy másé legyen. Mostantól mindent megteszek azért, hogy meghódítsam.