Blue Side-Yugyeom

9.Fejezet-Kis kék álom

Ahogy a bejárat felé közeledtem, kezdett inába szállni a bátorságom. Lelassítottam. Mi van, ha nincs itt? Mi van, ha csak át akar verni? Nem, nem szabad ilyesmikre gondolnom. Kicsit gyorsabban és határozottabban kezdtem emelni egyik lábam a másik után. Vártam a vele való találkozást. Fogalmam sem volt miért. Már a lépcsőn lefelé menet észrevettem egy kocsit. Csak ez az egy állt ennél a bejáratnál. Már majdnem odaértem, amikor kiszállt belőle Ming Hao. Mosolygott most is, mint mindig. Ez a mosoly pedig elvarázsolt. Olyan biztonságot, gyengédséget árasztott, amelyet még nem ismertem. Vágytam ezekre az érzésekre, amelyeket kiváltott belőlem. Az anyósülés felé terelt és kinyitotta nekem az ajtót. Beszálltam, majd rám csukta. Beült mellém ő is, hozzám sem szólva elindult. Kicsit bizonytalanul, de azért rákérdeztem:

- Hová megyünk?

- Majd meglátod. Bízz bennem! – válaszolta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Nem mintha kételkedtem volna benne. Nem ismertem őt, mégis megbíztam benne. Nyugodt volt. A fájdalmai, a kínjai, bármilyen kétely az arcán, semmi nem látszott rajta. Csak az, hogy mennyire nyugodt és biztonságos. Elég hosszasan utaztunk, számomra ismeretlen helyeken. Valahová felfelé mentünk, szerpentin utakon.

Halk zenét nyomott be. Hirtelen ráeszméltem, hogy ez az a dal, amire tegnap táncoltunk. Ismétlésre állította. Majd egy kis időre felém fordult, aztán újra az útra vezette tekintetét és azt mondta:

- Azóta nem tudok mást hallgatni. Csak te jársz a fejemben, amióta azon a felvételen megláttalak táncolni. Magam sem tudom mit kezdjek ezzel az érzéssel. Hiszen még sosem éreztem ilyet. Azt tudom, hogy veled kell lennem. Vágyok a társaságodra, az érintésedre, a csókodra. – suttogta egészen halkan.

Én csak csendben hallgattam, miközben a szívem majd kiugrott a helyéről. Nem tudtam reagálni. De ahogy észrevettem nem is várt válaszra. Egészen addig meg sem szólaltunk, amíg meg nem érkeztünk. Egy olyan Szöulon kívüli parkba vitt, ami egy dombon volt és be lehetett látni egész Szöult. Gyönyörű látványt nyújtott az éjszakai látkép. Az idő kicsit csípős volt már ilyenkor, meg persze magasban is voltunk. Teljesen elállt a szavam. Megszólalni sem tudtam csak lassan sétáltam a korlát felé. Ő meg mosolyogva követett. Olyan mesebeli jelenet volt ez. Mintha ismerne engem. Tudná mire vágyok. Megkapaszkodtam a korlátban és tátott szájjal mondtam ki végül egy „Hűha"-t. Megrészegített ez a pillanat. Teljesen belefeledkeztem a látványba, amikor mellém ért és megkérdezte:

- Tetszik a látvány, ugye? – majd választ se várva folytatta – Sokszor jövök ki ide éjszaka, ha egyedül akarok lenni. Gondoltam neked is tetszene.

Persze bólogattam. Úgy éreztem magam, mintha egy filmben lennék. Szabad voltam abban a pillanatban. Észre sem vettem, hogy elment mellőlem. A hátam mögé került és átkarolt. A csípős, hideg éjszakában éreztem, ahogy meleg karjait a derekam köré fonja. Melegség árasztott el akkor. Majd szépen lassan maga felé fordított, ügyelve arra, hogy menekülni se tudjak, szorosan a korlátnak nyomott és továbbra is átkarolt. Nem mintha akartam volna menekülni. Hiszen én is vágytam a társaságára. Mélyen a szemembe nézett és olyan szenvedéllyel csókolt meg, amilyennel még talán soha senki. Éreztem ahogy játszik a nyelve az enyémmel. Saját ritmusunk volt, ami csak a miénk. Együtt, egy ütemben mozogtunk. Elég sokáig voltunk így. Úgy éreztem megszűnik a külvilág körülöttünk. Megint azt éreztem, mint korábban. Hogy akkor, ott egyek vagyunk. Végül megtörte a csendet:

- Szeretném tudni az igazi nevedet. - suttogta halkan a fülembe.

Itt Koreában a koreai nevemet használtam és a legtöbb embernek Park Ri Seul - ként mutatkoztam be. Természetesen neki is. Az igazi nevemet csak hivatalos ügyekhez használtam. Gabi a nevem, koreaiul 가비. Nyilván már közel kerültünk egymáshoz, talán annyira, hogy ezt is elárultam neki. Majd újra megszólalt:

- Akkor kedves Gabi. Megkérhetlek arra, hogy a barátnőm legyél?

Szólalni sem tudtam. Csak bólogattam újból a fejemmel, mire ismét heves csókolózásba kezdtünk. Már későre járt, mikor elindultunk. Megnyugvás telepedett rám. Biztonságban éreztem magam mellette. Olyan érzés volt, mintha semmi gond nem érhetne vele. Teljes csendben voltunk az út alatt, miközben a dalunk ment. Ez már elég volt, hogy összekössön minket. Nem zavart a csend. Ritka, amikor valakivel úgy érzed, hogy jólesik ez is, nem kellenek szavak. Boldog voltam, de nem izgatott. Nyugodt boldogság vette át az irányítást mindenem felett. Végül hazafurikázott és újra megcsókolt. Nem tudtam betelni vele. Talán ő sem, mert gyakran megcsókolt, minden adandó alkalommal. Végül búcsúra nyitotta száját:

- Jó éjszakát drágám!

Olyan meglepő mégis természetes volt ez a mondat a szájából. Jó éjt kívántam, majd bementem a lakásba, a szobámba és lehuppantam az ágyra. Még talán egy óráig a plafont bámultam, mire álomba szenderültem.