"SOSE LESZ BELŐLED HŐS"

47

Oda értél a tengerpartra, gyönyörű volt. Volt ott egy stég, ki sétáltál rá. Leültél a végébe. Hideg volt a víz, a téli levegő se volt a legjobb. De mégis megvolt a hangulata. Ahogy a csípős szél hozzá ért az arcodhoz vagy bármelyik testrészedhez libabőrős lettel. Csak nézted a végtelennek tűnő vizet, lógattad a lábad a stégről. Pont nem ért bele a lábad a vízbe. A sirályok hangja felváltotta a város zaját. Hullámzott a tenger, de nem annyira. Néha elment mögötted pár ember, volt aki kutyát sétáltatott. Hiányzott már ez a magány. Mindig is egyedül voltál amihez már hozzá szoktál. Persze örültél, hogy végre vannak barátaid, van kivel megosztanod a bánatod a boldogságod vagy bármid. Örültél neki. Amióta az eszedet tudod mindig egyedül voltál. Úgy gondoltad azért amit tettél a múltban. A karma így jár el, de most rád mosolygott vagy csak megesett rajtad a szíve. Elvetted saját magadtól a családod, ha akkor nem veszed el az életüket nem kerültél volna az apádhoz és akkor azok nem történtek volna meg. Néha eljátszottál a gondolattal, hogy milyen lenne velük élni. Mint egy szerető család. Elképzelted, hogy anyukád palacsintát csinál nektek reggelire suli és munka előtt. Megbeszélitek a mai teendőket, viccelődtök egymással, majd elmentek a dolgotokra te iskolába míg ők dolgozni. Mindig csak eddig jutsz el, nem tudod hogy kéne folytatnod, abban se vagy biztos, hogy ilyen egy szeretőcsalád. Letörölted az arcodról a sós cseppeket, amik sósabbak és magányosabbak is voltak mint az előtted folydogáló tenger.

A hátadra feküdtél, tiszta volt az ég. Egy felhő darab se volt az égen. Még mindig haragudtál Katsukira és magadra is. Bakugo csak azért lefeküdt veled, hogy be bizonyítsa, hogy ő erre is képes. Undorodtál tőle és magadtól is, vártad már, hogy mikor zsarol meg vele. Ki nézted belőle, képes lenne neked keresztbetenni bármikor és bármiben. De már arra is felkészültél, hogy elhord majd ez miatt mindenféle ribancnak. Ahogy erre gondoltál elkapott a düh. Az alsó ajkaidra haraptál és ökölbe szorítottad a kezeid. De szinte egyből el is engedted. Egy madár át repült az égen. Felé nyúltál.

-Megakarod fogni őket? Innen nem éred el.- Leült melléd egy öreg néni, elkacagta magát. Ránéztél nagyon ismerős volt. -Nem iskolában kéne lenned?

-Nem máshol kéne lennie?-Megforgattad a szemeid. De hirtelen ki is kerekedtek. ~Ez már megtörtént egyszer~- Találkoztunk mi már?- Felültél.

-Nem tudom. Miért nem vagy suliban?

A vízre néztél. - Nem volt kedvem bent lenni.

-Ohh, értem. -Beletúrt a táskájába.

Visszafeküdtél a hátadra és vettél egy mély levegőt. Hirtelen mindenféle érzelmet éreztél. Egyszerre voltál szomorú és boldog. Nyugodt de mérges. Úgy érezted mindent értesz, de mégse. Elkezdtél sírni, csak törölgetted. A kezedbe nyomott egy zsebkendőt. Elvetted és kifújtad az orrod. - Tudom, hogy már találkoztunk. De nem tudom hol.- Felültél mellé.

Halványan elmosolyodott.- Lehet. - Elkezdett enni egy szendvicset.- Mi nyomja a lelked?

- A lelkem?- Megszeppenve ültél mellette. Bólintott. - Nem tudom, sok minden. Magának?

A ráncai rendesen látszódtak, még a lemenő napban is. Csak most vetted észre mennyire elment az idő, igaz a tél miatt előbb sötétedik. -Az enyémet? Hmm.. Az, hogy az unokám meghalt és a lányom is.

-Részvétem. -Lesütötted a szemeid.

-Ugyan. -Megrázta a fejét.- Vesztettem már el másokat is. - Ki folyt pár könnycseppje. -Mit csinálok? Megharagudnának ha így látnának.- Megtörölgette a szemeit. -Mindegy, nekem most mennem kell. Menj vissza a barátaidhoz és az iskolába is. - Felállt és elkezdett lesétálni a mólóról. Húzta maga után a piros kockás banyatankját.