- Accidenti! /Átkozott!/ - kiáltottam fel miután harmadjára is sikerült elfognom ugyanazt az akkordot. - Na akkor újra - indítottam egy új videót sóhajtva, majd visszakuporodva az ágyamra, ismét az ölembe vettem a gitáromat, hogy nekikezdjek a dalnak. - Sziasztok srácok! Itt Nicole, és egy újabb feldolgozással jöttem nektek, mert a múltkorit is úgy szerettétek - mosolyogtam a telefonom kamerájába.
Körülbelül 5 éve lakom Londonban ami a szüleim válásának köszönhető. Ezelőtt mindig is Torinóban éltünk, de valahogy én titkon vágytam egy Olaszországon kívüli életre, főleg úgy, hogy tudtam, édesapám régen Angliában élt. Azt viszont nem gondoltam, hogy ezt úgy kapom meg, hogy édesanyám beadja majd a válópert. A válást követően apummal azonnal Angliába indultunk a nagynénémhez, ugyanis amíg nem találtunk magunknak egy normális lakást addig ő szállásolt el bennünket. Azóta már egy szép kis faházikóban élünk, nem is olyan messze apa húgától akit előszeretettel látogatok meg hétvégente amióta csak megszületett a kisfia.
Heal the world
Make it a better place
For you and for me, and the entire human race
There are people dying
If you care enough for the living
Make a better place for you and for me
A dal végeztével egy nagy levegőt vettem és leállítottam a felvételt, a gitáromat pedig visszahelyeztem a szekrény mellé és úgy döntöttem, hogy ideje lenne összekapnom magamat, ha oda akarok érni időben a találkámra.
- Készülődsz? - kopogtatott apu halkan az ajtókereten.
- Nem ártana - álltam meg csípőre tett kezekkel a ruháimat kémlelve.
- El sem hiszem, hogy a lányom randevúra megy - tette a szívére a kezét.
- Apa ez nem egy randi, csak megiszunk egy kávét - győzködtem. - És amúgy is, már 20 vagyok, nem 13..
- De nekem akkor is a kicsikém maradsz - kezdte az érzelgősködést.
- Apaa - nevettem fel. - Inkább segíts - mutattam fel neki egy egyszerű bézs, feszülős, háromnegyedesujjú felsőt, valamint egy fekete-fehér pöttyös, lengébb darabot.
- Legyen a bézs - bökött rá a választott pólóra. - A fekete olyan nyomasztó...
- Jól van, köszi, életmentő vagy - toltam ki a szobából, hogy átöltözhessek.
- Elvigyelek? - kérdezte az ajtó túloldaláról miután kicsuktam őt a helyiségből.
- Megismételjem? 20 vagyok, nem 13 - dobtam az ágyra egy sötétkék farmert.
- Tudom, de ez annyira izgi. - Szinte láttam magam előtt izgatottan csillogó szemeit. Ilyen apát kívánok minden lánynak, aki ahelyett, hogy elkergetné a fiúkat a háztól, még örül is annak, hogy találkozom egyel.
- Köszönöm édesapa, de igazán le tudok gyalogolni két utcát - biztosítottam róla.
- Jól van, legyen - engedte el a dolgot. - Mire hazaérsz kész lesz az ebéd is - tájékoztatott.
- Uh, mit eszünk ma? - kaptam hirtelen fel a fejem.
- Parmigiana di melanzane - felelte a már régen hallott olaszos hangján, mire kiterültem az ágyon.
- Annyira régen etteeem! - ejtettem a hasamra a kezeimet. Hirtelen nagyon éhes lettem.
- Igen tudom. Azért jutott eszembe, hogy csinálhatnék egy jó adagot - csevegett.
- Apu? - ültem fel az ágyon.
- Mondd kincsem - hallottam a választ az ajtón túlról.
- Menj főzni ahelyett, hogy szóval tartasz - dobtam egy párnát a bejáró felé.
- Oké, oké. Befogtam - szabadkozott. Szerintem még a kezeit is a magasba emelte védekezésképpen.
Miután hallottam léptei távolodását, magamra húztam a kiválasztott ruhadarabokat és a tükör előtt ácsorogva a kissé kócos frizurámra néztem. Őszintén megvallva imádtam a hajamat. Már jó néhány éve stílust váltottam, ami annyit takar, hogy a hátam közepéig érő hajzuhatagot vállig érőre nyestem, szőkés tincseimet pedig mentazöld és szürke átmenetére festettem. Apának kicsit megszakadt a szíve mikor jelentősen megrövidült a hajkoronám hossza, de viszonylag hamar hozzászokott a tényhez - nem mintha lett volna más választása.
Tanácstalanul dobtam át egyik oldalról a másikra a fürtjeim, hátra fésültem, középre raktam a választékom, felfogtam egy apró copfba, de még így sem volt az igazi. Kezdtem feladni és már úgy éreztem, hogy hagyom a fenébe, úgysem a hajam a lényeg, de aztán rájöttem, hogy ilyen kócos fejjel - merthogy időközben mégjobban összekócoltam a tincseket - mégsem léphetek ki a lakásból.
- Tanácstalan vagyok - álltam meg a konyha ajtóban elkeseredve.
- Jesszus - hőkölt hátra apu.
- Ennyire borzalmas vagyok? - pislogtam hitetlenül.
- Nem, dehogy! - lépett hozzám a vállamra helyezve kezeit. - Csak hirtelen tűntél fel mögöttem, nem hallottam ahogy lejössz a lépcsőn..
- Mit csináljak ezzel? - mutattam a fejem tetejére.
- Hmm - mért végig alaposan. - Nem vágom ezeket a szakszavakat, de tudod, szoktak olyat a lányok, hogy itt felül befonják két ilyen kis akármibe és a végét begumizzák, a maradékot meg hagyják lógni - mutogatta el nagyjából az elképzelését.
- Értelek - gondolkodtam el. - Igen, azt hiszem ez jó ötlet - bólintottam végül.
- Na, akkor nyomás - indított meg vissza, a szobám felé.
- Köszke - robogtam fel a lépcsőn.
Nagyjából 10 perc alatt végeztem is a fonogatással és valóban jó felvetés volt ez a frizura, ugyanis még jobban is nézett ki, mint azt elképzeltem. Az óra éppen 9:50-et ütött, nekem pedig ideje volt megindulnom a közeli aprócska kis reggeliző helyre, hogy biztosan ne késsek el. Nem szerettem késni, éppen ezért mindig ott voltam inkább előbb, minthogy rám kelljen várnia bárkinek is.
- Leléptem! - kiáltottam el magamat, miközben felrángattam a fekete tornacsukámat.
- Jól van. Érezd jól magad - hangzott a konyha irányából.
- Szia apu! - vetettem át a táskám pántját a fejem fölött, majd megigazgatva a vállamon azt, már nyitottam is a bejárati ajtót.
- Szia Nic! - köszönt el mosollyal a hangjában.
A tavaszi szellő lágyan simogatta az arcomat ahogy az utca kövére léptem. Kellemes idő volt, tipikus tavaszias. A kertben már zöldelltek a fák, a szomszéd virágai nyiladozni kezdtek, a madarak pedig édesen fütyörésztek egyik ágról a másikra röppenve. Imádtam a tavaszt. Az illatát, a látványát, mindent egybe véve az egész évszakot. Kellemes melegséggel töltött el, hisz végre magunk mögött tudhattunk egy egész telet, ez pedig azt jelentette, hogy már csak jobb idők jönnek. Azt pedig tudni kell rólam, hogy nem vagyok nagy rajongója a hidegnek..
A kicsiny üzlethelyiség elé érve, bátran konstatáltam, hogy cseppet sem késtem, ugyanis a reggeliző partnerem még csak most bukkant fel az utca sarkánál. Mosolyogva néztem az irányába, a srác pedig amint észrevett, megszaporázta lépteit és egy aprót intett felém igyekezete közben. Nem telt bele egy percbe sem, máris előttem termett, mindeközben hatalmas boldogság mutatkozott meg az arcán.
- Olyan jó, hogy végre élőben is látlak - nyújtotta felém a kezét. Ujjaimat lassan, de biztosan csúsztattam átmelegedett tenyerébe és ugyanekkora örömmel fogadtam érkeztét.
- Ezzel egyet kell értsek - kuncogtam fel halkan. - Nicole Damiano - biccentettem felé, személyesen is bemutatkozva a fiúnak.
- Niall Horan - húzta feljebb a kezeinket, majd egy lágy üdvözlő csókot hintett a kacsómra.
YOU ARE READING
dear miano ⁽ʰˢ⁾ ✔
Fanfictionharry styles fanfiction nicole damiano, 20 harry edward styles, 21 "- drága miano! - olvastam fel hangosan a köszöntést. a torkomban érezni kezdtem azt a bizonyos gombócot, amint felismertem a kézírását. muszáj voltam leülni, mert ha tovább ácsorogt...