dear miano ⁽ʰˢ⁾ ✔

°31°

- Szóval egy meg egy - mutogattam az ujjaimon a számokat.

- Az kettő - vágta rá Damien lelkesen. - És kettő meg kettő az négy - folytatta tovább.

- Szóval akkor hány kisautó van itt? - böktem a szőnyegen egymás mellett sorba rendezett játékokra.

- Egy, kettő, három, négy, öt, hat - számolgatta meg őket.

- Nagyon ügyes vagy - simítottam meg mosolyogva a buksiját. - Na és mit fogunk velük csinálni?

- Játszunk velük!! - csillantak fel a szemei.

- Nem - kuncogtam fel. - Elpakoljuk őket.

- Nemáár - biggyesztette le a száját.

- Sajnálom szívem, de készen kell lennünk mire anya hazaér, hogy minél előbb elindulhassatok a fotózásra - fogtam kezeim közé az arcát, majd nyomtam egy puszit az orrára mielőtt elkezdtem volna visszarakni az autókat a játékosládába.

- Nincs kedvem azokat felvenni - intett a fogason lógó ingjére és nadrágjára.

- Muszáj lesz Damie. Szépen kell kinézned azokon a képeken, hogy aztán apunak odaadhassátok majd a szülinapjára - magyaráztam lágy hangon, próbálva minél jobban meggyőzni róla a fiúcskát, hogy nem is olyan szörnyű dolog az, ha szép, ám kissé kényelmetlen ruhákat kell felvennie. - És különben is... Biztos nagyon jól fognak állni rajtad. Igazi nagyfiú leszel bennük - tettem vissza a helyére ládikót.

Reméltem, hogy hamar letudom az öltöztetés részét és nem kell majd könyörögnöm az unokaöcsémnek, mert ahhoz semmi kedvem nem lett volna. Napok óta nem tudom rendesen kipihenni magam és van, hogy akár egy egész éjszakát is eltöltök forgolódással és a plafon bámulásával. Néha, ha lehunyom a szemem egyből Harry zihálása jut eszembe. Előttem van a kép, ahogy rémülten felül, a hangja teljesen megtörten cseng, a szemei elveszetten csillognak és könnyek csordogálnak végig az arcán. Ugyan csak a halvány lámpafényben láthattam, de tisztán ki tudtam venni, hogy valami olyat álmodhatott ami eléggé megviselte. Szerettem volna tudni, de nem akartam ráerőltetni, hogy mondja el. Ha jobb neki úgy, hogy nem beszél róla, akkor tegyen így.

Lassan egy hete nem találkoztam Harryvel. Én dolgoztam, ő dolgozott és tanult. Bőszen készült valami vizsgára a mai napra, ugyanis azt mondta a telefonba, hogy ezt semmiképp nem akarja elcseszni. Nem rég beszéltem vele, mielőtt elkezdődött volna a számonkérése és a hangján totál lehetett hallani, hogy izgult. Igyekeztem megnyugtatni, hogy menni fog neki és, hogy szorítok érte, de végül nem tudom, hogy ez valójában mennyire használt és tényleg lenyugodott-e a szavaimtól. A srác azt mondta nagyjából egy órát lesz az egyetemen és azonnal szól, ha végzett. Rendbennel feleltem, de erre úgysem lesz szüksége. Már eldöntöttem magamban, hogy, amint Monica megérkezik, én elindulok Harry elé, hogy meglepjem és esetleg elmenjünk valahova levezetni a stresszt meg ilyeneket.

- Nagyon fess lettél Törpicsek - igazítottam meg a sötétkék ingjének a gallérját.

- Ezt muszáj felvennem? - mutatott a csokornyakkendőjére.

- Anya odatette, úgyhogy szerintem igen - vontam vállat. - De majd, ha hazaér megkérdezzük tőle és, ha azt mondja leveheted, akkor levesszük - igazgattam meg a haját.

- Te is eljössz velünk a fotózásra? - huppant le az ágyára.

- Sajnos nem tudok - húztam el a számat. - Harryhez megyek. Tudod ő most suliban van, én pedig majd odamegyek elé mire végez - simogattam meg a kezecskéjét.

- Óó - csillant fel a szeme. - Mondd meg neki, hogy hiányzik..

- Megmondom - mosolyodtam el. - Te is biztosan hiányzol neki - billentettem oldalra a fejemet. - Harry nagyon kedvel téged.