dear miano ⁽ʰˢ⁾ ✔

°17°

Nevetgélve ültünk Harryvel egy színes műanyaglabdákkal teli medencében, közben fél szemmel nyomonkövettük Damien ide-oda szaladgálását a tarka gömbök között. Régebben jártam már itt párszor, mikor az unokaöcsém még kisebb volt, de akkor mindig csak a baba részlegen voltunk és gumilabdákat gurítgattunk vagy építőkockákkal játszottunk. Most viszont, hogy a kisfiú nagyobb és feltudja fogni a dolgokat, már bátorkodtuk beengedni őt a többi játékhoz is.

Már akkor amikor először jártam itt megszerettem ezt a helyet. Nagyon kellemes környezet és az az előnye, hogy egyáltalán nem hangos a gyerekzsivajtól. Egy eldugodtabb utcában van, ami kiesik a belvárosból - ahova a legtöbben járnak -, így aztán nem sokaknak szúr szemet. A szülők inkább délutánonként hozzák ide a gyerkőceiket, de mi ebédidő előtt érkeztünk, mázlinkra pedig kábé miénk volt az egész játszóház. Vagyis Damien mázlijára.

Moni azt mondta, hogy van néhány elintézni valója és mivel ketten is vagyunk egy gyerekre, ezért már itt meri hagyni az unokaöcsémet. Úgyhogy amíg mi itt ütjük el az időt, addig ő bevásárol és számlákat intéz. Azt hiszem mi jobban jártunk.

Harry éppen a füle mögé tűrt egy kósza tincset, ami kilógott a rögtönzött kontyából, amikor Damie úgy döntött, hogy ő már unja a labdák között futkosást. Viszont ahelyett, hogy ezt úgy adta volna tudtunkra, hogy közli, egyszerűen fogta magát és hozzám vágott egy zöld golyót. Hitetlenül kaptam az unokaöcsém felé a fejemet, aki kidőlt a nevetéstől, majd ugyanilyen meglepett tekintettel vizslattam Harryt is. A srác az ajkába harapva kuncogott, mire fogtam magam és én is meglendítettem egy labdát. Én azonban Harry irányába.

- Naa. Ezt most miért? - tárta szét a kezét.

- Mert nevettél - feleltem egyértelműen.

- Na gyere csak ide - tápászkodott fel a szivárványszínű gömbök közül.

- O-ó - pislogott Damien.

- Futás Damie - terelgettem ki a fiút a medencéből, majd rohanni kezdtem fel-alá a játszóház területén.

Az unokatestvérem egy hatalmasat rikkantva próbálta meg tartani velem a tempót, de az apró lábai nem igazán engedték neki. Ettől függetlenül ő kitartóan menekült, közben pedig hatalmasakat kacagott rajtunk. Eközben én átmásztam valami hálós akármin, később viszont rájöttem, hogy ez zsákutca, ugyanis az egyetlen esélyem, hogy kiszabaduljak az az, ha lecsúszok egy hatalmas csúszdán. Vaciláltam, hogy most megadjam-e magam vagy sem, ám mielőtt a göndör utólérhetett volna, én máris csúszásnak eredtem. Miután a lábam újra talajt ért, vigyorogva néztem a még mindig fent ácsorgó srácra, aki a csúszdák tetejében támaszkodott.

- Ez azt jelenti, hogy nyertem? - kiáltottam oda neki.

- Mondta valaki, hogy feladtam? - kérdezett vissza, a következő pillanatban pedig már csak arra eszméltem fel, hogy valahol a csúszda közepén járt.

Gyorsan kellett cselekednem, így körülnézve már meg is indultam a legközelebbi menekülőútvonalon. Átszökdeltem valami tavirózsa szerű akármiken és elrohantam a trambulinok mellett is, eközben Harry pedig végig szorosan a nyomomban volt. Egy nyíltabb részre rohantam, ahol egy szivacskockákkal teli medence mellett csupán néhány hintaló volt még, azonban mire kiokoskodhattam volna a következő irányt amerre mehetnék, addigra már két erős kart éreztem magam körül. Másodpercek leforgása alatt rántott be magával a szivacsok közé én pedig, ha akartam se tudtam volna szabadulni.

Az igazság pedig, hogy valamilyen oknál fogva nem is akartam tovább menekülni. Ahogy ott feküdtem Harry karjaiban, egy megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. A smaragdzöld íriszekben megcsillant a győzelem fénye, gödröcskéi bizonyították mosolya öszinteségét, hatalmas tenyereit pedig a hátamon pihentette. Valamiért késztetést éreztem arra, hogy vessek egy apró pillantást tökéletes rózsaszín ajkaira és bármennyire is próbáltam magamban harcolni ez ellen, mégis megtettem. Nagyon reméltem, hogy Harry ebből semmit nem vett észre, ám amikor fél szemöldökét felvonta, egyből tudtam, hogy észlelte, én pedig mérhetetlenül elszégyelltem magam.

- Baj van? - illetődött meg Harry az arckifejezésem láttán.

- Nem, minden rendben - húztam mosolyra a számat és megpróbáltam minél hamarabb rendezni vonásaimat.

Eszembe jutott Niall...

Ott ült a kisördög az egyik vállamon, aki azt akarta, hogy hagyjam a szőkeséget, hisz mi baj lehetne abból, ha kikezdenék a göndörrel. Átsiklott az agyamon, hogy Niall meg én hivatalosan ki sem mondtunk semmit. Sem egy szeretleket, sem semmi ilyen kaliberű dolgot. Ugyanakkor a kisangyal a másik vállamról pontosan az ellenkezőjét szajkózta. Azt, hogy nem tehetem meg ezt egyik fiúval sem. Niallt nem hagyhatom cserben és nem okozhatok neki csalódást, Harryben pedig nem kelthetek vak reményeket.

Nem tudtam mitévő legyek, hogy melyik vállamon ülő szörnyetegre hallgassak. Mert mindkettő az volt. Szörnyetegek voltak, mert kétségek között hagytak és nem adtak egyértelmű választ. A csend kezdett átmenni talán már kissé kínosba, mi pedig még mindig ugyanúgy feküdtünk a szivacsgödörben. Elcseszett szituáció volt ez az egész. Ha Niall nem lett volna képben, ráadásul nem Harry egyik legjobb haverja lett volna, már rég megcsókoltam volna.

Te jó isten! Miket képzelek? Hogy juthatnak egyáltalán eszembe ilyen dolgok?

Felsóhajtottam. Egészen mélyről jött és külső szemmel furának tűnhetett, hogy mit sóhajtozok, de muszáj voltam venni egy nagy levegőt és kifújni azt, mert kezdtem úgy érezni, hogy a fejem fel fog robbanni a sok gondolattól és összehordott hülyeségtől.

- Biztos minden oké? - érdeklődött furcsállva a hirtelen hangulatváltozásomat. Száz százalék, hogy feltűnt neki a sóhajom. Meg is lepődtem volna, ha nem kérdez rá.

- Persze - bólogattam. - Csak elkalandoztak a gondolataim - szabadkoztam. - Öhm... Megkeresem Damient - mutattam magam mögé, majd lemászva a srácról, már igyekeztem is ki a rengeteg szivacskocka közül.

- Miano! - sietett utánam és amint beért, megragadta a karomat. - Segítek - nézett le rám határozottan, amire egy biccentés volt a válaszom. - Már látom is - intett az asztalok felé, ahol a fiúcska teljes nyugodtsággal szinezgetett.

- Végre - csillant fel a szeme amikor odaértünk. - Azt hittem, hogy a krokodilok megettek titeket ott a mocsárban - bökött a játszóház végében lévő eldugodtabb részre. - Nem tudom mit mondtam volna anyunak és Andrew bácsinak - csóválta a fejecskéjét.

- Semmi bajunk drágám - simítottam meg a szabad kezemmel a buksiját. A másikat még mindig Harry fogta és kezdtem azt érezni, hogy semmi pénzért nem engedné el. - Merre szeretnél még menni? Csak a tieid vagyunk - mosolyodtam el.

- Hát, mostmár kiszínezem ezt a házikót, de utána bármerre - fogott a kezébe egy piros ceruzát. - A nagy csúszdán még nem voltam - jegyezte meg.

- Akkor megyünk a nagy csúszdára - pillantottam a göndörre aki helyeslően bólogatni kezdett.

- De én ott nem merek egyedül lecsúszni - nézett fel ránk, Harry pedig azonnal kezébe vette az ügyet és leguggolva Damien mellé, nyugtatni kezdte.

- Semmi gond kishaver. Mit szólnál hozzá, ha lecsúsznék veled? - ajánlotta fel. - Ha szeretnél beleülhetsz az ölembe is vagy, ha úgy jobb akkor én a melletted lévőn csúszok és fogom a kezed. Nini meg majd lent vár minket és elkap amikor a végéhez érsz - magyarázta lágyan.

Nini... Olyan szépen hangzott a szájából. Igazából az unokaöcsémen kívül senki nem hív így, mindenki talált számomra más becenevet. Emlékszem az első alkalomra amikor Damien kimondta a nevemet. Vagyis nem az egész nevemet, mert csak annyi jött ki a száján, hogy Nini. Akkoriban ezt sokkal könnyebben kitudta mondani és azóta már ez rögződött be neki. Bár tudja a rendes nevemet is sosem hívott még másképp. Számára én mindig csak Nini voltam, vagyok és leszek is, de ahogy Harry kimondta ugyanezt a becenevet valami teljesen más érzést keltett bennem. Már nem úgy éreztem, hogy egy bugyuta kis nevecske amit az éppen beszélni tanuló unokatestvérem aggatott rám, sokkal inkább egy kedves és szívhez szólóbb becenévnek tartottam. Hiába vagyok már húsz, hangozhat bármilyen gyerekesen is az, hogy Nini, engem nem fog érdekelni. Damien és Harry akár még ötven éves koromban is hívhat majd így, nem fogok megsértődni rajta.