dear miano ⁽ʰˢ⁾ ✔

°33°

Marhára izgultam a mai nap miatt és ezt apu is simán megtudta állapítani. Egész délelőtt a számat harapdáltam, fel-alá járkáltam és tíz percenként az időt csekkoltam. Ebéd közben is folyamatosan doboltam a lábammal vagy éppen az ujjaimmal koporásztam az asztalon, ami apa számára meglehetősen idegesítő lehetett, ugyanis úgy öt perc után rám szólt, hogy hagyjam abba, mert falra fog mászni tőlem. Nem tehettem róla, valahogy muszáj voltam levezetni az egyre csak felgyülemlő stresszt... Mióta anya felhívott, hogy töltsem nála a hétvégémet, azóta csak ezen kattog az agyam. Tényleg régen jártam már nála, ezért biztosan nagyon fura lesz újra ott és fixen nem bírnám egyedül az egész hétvégét. Ezért is kérdeztem meg, hogy lehet-e egy kísérőm. Egy barát, akinek megmutathatnám Torinót és a régi kedvenc helyeimet kiskoromból.

- Itt vagyunk Nic - állította le apu a kocsi motorját, miután leparkoltunk a kisbolt előtt. - Ha lehet ne ájulj el, mert nem szívesen hallanám a telefon másik felén Harry kétségbeesett hangját, ahogy arról hadar, hogy nem vagy magadnál - fogta kezei közé az arcom, válaszul viszont csak egy ciccegést és szemforgatást kapott.

- Nem lesz ilyen - kaptam a vállamra a táskámat. - Köszi, hogy elhoztál - nyomtam egy puszit az arcára. - Ci vediamo a casa. /Találkozunk otthon./

- Ti amo /Szeretlek/ - mosolyodott el, majd bíztatásképpen rászorított az alkaromra.

- Anch'io /Én is/ - intettem egy utolsót mielőtt becsuktam volna a kocsi ajtaját és elindultam volna be a boltba.

Harrynek körülbelül két percen belül ki kellene lépnie a személyzeti helyiség ajtaján, én pedig úgy gondoltam, hogy nézelődök addig egy kicsit - persze fél szememet továbbra is az ajtón tartva. Végigfuttattam néhányszor a tekintetemet a polcokon és önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám amikor a képkeretekhez értem. Azonnal beugrott az első találkozásunk a göndörrel. Kicsit félénk lehettem amikor a segítségét kértem, de igyekeztem palástolni a zavaromat előtte. Tulajdonképpen talán a magasságom miatt lehetett az egész, főleg úgy, hogy közte és köztem azért jó néhány centi különbség van. A képkeret egyébként azóta is az ágyam melletti éjjeliszekrényen van, benne pedig egy közös kép kapott helyet Damiennel. Az egyik kedvenc fotóm kettőnkről.

- Mia? - rántott ki egy borzalmasan ismerős hang az elmélkedéseim közül.

- Szia Hazza - fordultam a fiú felé, majd pillanatok leforgása alatt bújtam az ölelésébe.

- Hogy kerülsz ide? - motyogta a hajamba, hangján pedig hallani lehetett az örömöt és a meglepettséget egyaránt.

- Gondoltam meglátogatlak egy hosszú napod után - mosolyogtam a mellkasába. A tipikus férfias illata azonnal megcsapta az orromat amikor magamhoz szorítottam őt, én pedig képtelen lennék tagadni, hogy nem szeretem ezt az illatot. Sőt, egyszerűen odáig vagyok érte. Harry illata szinte már egybeolvadt a biztonságérzet fogalmával. - Sétálunk egyet? Lenne itt valami amiről beszélni szeretnék veled - néztem mélyen a zöld íriszekbe.

- Persze, de ugye nincs gond? - fűzte ujjait az enyémekre, majd a kijárat felé biccentett, jelezve ezzel, hogy felőle mehetünk.

- Nincs, abszolút nincs - nyomatékosítottam a mondandómat egy fejrázással.

Harryvel végül úgy döntöttünk, hogy hazafelé vesszük az irányt. Vagyis hozzájuk haza, nem hozzánk haza. Szép idő volt, így hát aztán egyáltalán nem is bántuk a sétát a kicsit hosszabb távon. A fiú nagyon kellemes társaságnak bizonyul, ebben alkalomról-alkalomra egyre biztosabb vagyok, és mindig örülök, ha vele lehetek, mert ő tipikusan az a személy, akivel tényleg bármiről lehet beszélni. Ha kell komoly, de tud érzelmes és törődő is lenni, valamint nevetni is nagyon jól lehet vele. Néha elgondolkodom azon, hogy ő valóban csak egy ember-e, nempedig több személyt gyúrtak össze egyetlen fiú alakjába.