dear miano ⁽ʰˢ⁾ ✔

°25°

Már pár perce leszálltunk a buszról és egy nem messze lévő fagyizót vettünk célba, miután Damien kikönyörögte - igazából nem is kellett olyan sokáig kérlelnie, viszonylag hamar beadtuk a derekunkat -, hogy együnk egy kis hűsítő finomságot valahol. Az egyik buszmegállótól nagyjából tíz perc sétányira találtam egy fagylaltozót amiről egész jó véleménnyel voltak a neten, úgyhogy eldöntöttük, hogy oda megyünk be. Az unokaöcsém elég izgatott lett mikor beleegyeztünk a fagyi témába, de amikor leszálltunk a buszról, mintha besózták volna a fenekét, ugrándozott és olyan tempóra kapcsolt, hogy szinte már húzott minket maga után. Egy idő után viszont megunta a rohanást és inkább azt kezdte el játszani, hogy minden egyes repedést és vonalat át kellett ugrani. Persze mindezt úgy, hogy mi ketten fogtuk a kezét és amikor jött az ugrás, nem magától rugaszkodott el a földtől, hanem nekünk kellett a magasba emelnünk.

- Damie, nem fáradtál még el? - kérdeztem a sokadik hézag átszökkenése után.

- Nem - felelte boldogan, én pedig egy kisebb sóhajt hallattva néztem a göndörre, akin szintén látszott, hogy kezd fáradni a karja.

- Edzettél már így? - biccentettem a kicsire.

- Így, hogy minden repedés fölött fél kézzel emelek át egy gyereket? Nem, soha - mosolyodott el, mire muszáj volt felnevetnem. - De a jobb karomra már kifejezetten erős leszek.

- Cseréljünk? - vetettem fel az ötletet, mert igazából jó lett volna váltani mielőtt totál bedurran az egyik kezünk.

- Jó ötlet - helyeselt, majd szinte két másodperc alatt már helyet is cseréltünk, így mindketten kicsit fellélegezve mozgattuk meg a mostanra szabaddá vált végtagjainkat.

- Nini, én szeretnék enni egy csokisat és színes cukorkákat is kérek szépen a tetejére - pislogott fel rám a picúr bájosan.

- Szívem, meglátjuk mit lehet majd kapni és akkor ott kiválasztod. Lehet, hogy találsz sokkal izgalmasabbat, mint a csokoládé - küldtem felé egy mosolyt, amire ő csak bólintott egyet és már el is érkeztünk a következő járda hibához, amit muszáj volt átugrani.

Mondhatni, hogy kellőképpen elfáradtunk Harryvel, mire a fagyizóhoz értünk, de igazából nem bántam, legalább garantált, hogy mind a hárman alszunk egy jót az éjjel. Az üzletbe belépve, a srác a karjaiba kapta Damient, hogy a fiúcska megnézegethesse a kínálatot, én pedig mellettük állva, serényen olvastam a fagylaltok neveit a kis táblácskákról.

- Az a kék tetszik - bökött az egyik nagy adag hűs édesség felé az ujjával.

- Damie, attól tartok olyat sajnos nem ehetsz... - húztam el a számat miután realizáltam, hogy mi tetszett meg neki.

- Mi? Miért nem? - ráncolta a homlokát, erre pedig már Harry is közelebb hajolt az üveghez, hogy megnézze miért mondtam neki ilyet.

- Mert olyat csak a nagyok ehetnek - kezdte a göndör helyettem a magyarázkodást.

- De hát én már elég nagy vagyok - kérte ki magának.

- De nem olyan nagy, mint Harry vagy én - simítottam meg a kezecskéjét. - Válassz egy másikat Dames, annyi fajta van még.

- Nem szeretnék. Nekem a kék tetszik - kötötte az ebet a karóhoz.

- Figyelj csak... Tudom, hogy az a kék színű nagyon jól néz ki és a helyedben én is nagyon hívogatónak találnám, de az íze biztosan nem finom - csóválta a fejét Harry. - Van benne valami amitől nagyon rossz lesz az íze és azt csak az olyanok eszik akik már körülbelül annyi idősek, mint mi Ninivel.