dear miano ⁽ʰˢ⁾ ✔

°37°

A mai programnak azt terveztem, hogy elviszem Harryt gyerekkorom egyik kedvenc helyére. Kicsinek elég sokat jártam azon a helyen, mert nagyon érdekesnek találtam és mivel már évek óta még csak a közelében sem voltam, így már reggel óta izgatott voltam a kis kiruccanásunk miatt. Még az sem tudta kedvemet szegni mikor anyáék azzal győzködtek minket, hogy reggelizzünk velük. Egyszerűen csak leráztam őket azzal, hogy majd útközben veszünk valahol enni. Ma tényleg csak a legminimálisabb mértékben akartam őket látni, így amikor Elvio felajánlotta, hogy elvisznek minket kocsival, heves tiltakozásba kezdtem. Annyira hevesbe, hogy szinte észre sem vettem amikor angol helyett már olaszul kezdtem hadarni. A nyelvem csak úgy pörgött és már nem is emlékszem tisztán arra, hogy miket mondhattam, de anyám rosszalló pillantásait felidézve, úgy tűnt, hogy néhány olyan dolog is elhagyta a számat aminek lehet inkább nem kellett volna kijönnie.

Tény, hogy haragudtam anyára... Iderángatott a hétvégére úgy, hogy be sem számolt arról, hogy amúgy már hónapok óta együtt van egy férfivel. Őszintén tudnék örülni, ha nem úgy derült volna ki ahogy, és Elvio nem lenne egy cseszettül gyanús alak. Harry szerint csak bemesélem magamnak, mert egyébként a faszi semmivel sem lóg ki az összes többi olasz férfi közül, de szerintem akkor is bűzlik körülötte valami. Én csak nem akarom, hogy anyának ártson vagy bármi ilyen, mert az holt biztos, hogy akkor kiherélem.

Már közel jártunk az úticélunkhoz, közben pedig a nemrégiben vett briósunk maradékját falatozgattuk. Kikerültünk jó néhány turistát, akik a fényképezőgépeik mögül kémlelték a világot, s azon voltak, hogy még a legapróbb repedést is megörökítsék egy-egy különlegesebb épületen. Mi pedig csak komótosan haladtunk a tömegben, mindenféléről cseverészve. Míg Harry szorgosan próbálta kihúzni belőlem, hogy hova viszem, addig én fejcsóválva feleltem, hogy majd úgyis meglátja és, hogy remélem tetszeni fog neki.

Nem kellett sok idő - körülbelül tíz percet gyalogoltunk a pékségtől -, amikor megálltam egy magasra tornyosuló épület előtt. Mosolyogva hagytam, hogy átjárjanak az emlékek, miközben Harry felmérte a terepet. Emlékeztem az első alkalomra amikor apuék elhoztak ide, s az utolsóra is. Szinte felüdülésként hatott mikor felléphettem a bejárathoz vezető első lépcsőfokra. Balkezemmel még mindig szorosan fogtam a göndör jobbját, és kislányos izgalommal törtem előre, hogy minél hamarabb bejuthassak az épületbe, ahol már oly' rég jártam.

- Üdvözöllek a Museo Nazionale del Cinema-ban - vigyorogtam fel a fiúra miután beálltam a kasszához a sorba.

- Nemzeti Mozimúzeum? - tátotta el a száját, mire heves bólogatásba kezdtem. - Úristen ez nagyon királyul hangzik - pillázott körbe az előtérben.

- Imádom ezt a helyet Haz, látnod kell minden négyzetméterét - rángattam elő a pénztárcámat a zsebemből.

- Látni is akarom - helyeselt mostmár ő is izgatottan. Szája gödröcskés mosolyra görbült, haját egy gyors kontyba fogta el szemei elől, hogy még többet láthasson a helyből, majd fél kezét a zsebébe csúsztatta, másikkal pedig átkarolta a vállamat, ezzel is maga mellett tartva engem. Látszott rajta, hogy pillanatok alatt elvarázsolta őt a hely, amit nem is csodáltam. Ez a múzeum tényleg magáért beszélt.

Valóban megnéztünk minden négyzetmétert. Marilyn Monroe kiállított fotóitól és tárgyaitól kezdve, Csőrike kalitkáján át, A Keresztapa forgatókönyvéig mindent. Harry csak úgy itta a szavaimat, valamint a látványt is egyaránt. Meséltem neki régebbről sztorikat amik itt történtek velem, vagy esetleg másokkal. Végighallgatta, hogy kicsinek mennyire felspanolt amikor megláttam Charlie Chaplin kalapját vagy, hogy milyen jót nevettem mikor egy kisfiú elkiáltotta magát, hogy "Az ott Darth Vader feje!". Aztán elmeséltem azt is, hogy mikor először megláttam a 102 kiskutyához való kölyökkutya kelléket, napokig könyörögtem apáéknak, hogy hadd legyen egy dalmatám. Persze nem engedték, olyankor hisztiztem egy kicsit, de aztán pár órával később folytattam, végül aztán mégis meguntam, mert beláttam, hogy ez nem fog működni.

- Ezek után mentem anya szüleihez, bociszemekkel és lefelé görbülő ajkakkal. Egy hét múlva már náluk volt a menhelyről mentett dalmatánk - nevettem el magam ismét, miközben beszálltunk a panoráma liftbe, hogy megjárjuk az utolsó állomásunkat is.

- Nem vagy kispályás Damiano, nem találok szavakat - ámuldozott, félig a kilátásra koncentrálva, félig pedig rám.

- Sosem voltam az Styles - kacsintottam. - Mindig tudtam, hogy kinél és hogyan kell bevágni magam ahhoz, hogy elérjem a célom. Ha netán nem jött össze...na akkor mentem sírni a sarokba - vonogattam a vállam kacarászva. - Amit most fogsz látni, arra nem vagy felkészülve - biccentettem, majd kilépve a felvonóból, a korláthoz húztam a göndört.

- Te jó isten - kapkodta a fejét jobbra-balra. - Ez meseszép - nyögte elcsodálkozva.

Hetvenöt méter magasan álltunk, a kilátásunk pedig tökéletes volt a városra és a háttérben húzódó Alpokra. Nem kevésszer álltam már idefent, de ezt a tájat sosem lehet megunni. Ezúttal is gyönyörű volt csakúgy, mint minden alkalommal, de most valahogy még különlegesebbnek hatott. Ahogy elnéztem Harry élénken csillogó smaragdjait rájöttem; azért más, mert Ő is itt van, s így kellemesebb a hangulat, mint valaha.

- Tényleg az - bólintottam közelebb araszolva hozzá. - Jó helyre hoztalak? - tekintettem fel rá.

- Igen. Imádom - vágta rá gondolkodás nélkül, nekem pedig melegség öntötte el a szívemet, ahogy magához vonva, hagyott egy apró puszit a halántékomon. Nyelnem kellett, hogy a torkomról eltüntethessem azt a fura gombócot ami már készülőben volt, és a kezemet is muszáj voltam a farmerdzsekim zsebébe rejteni, hogy a fiú ne vehesse észre rajta az enyhe remegést.

Megint minden olyan tökéletes volt.

- Kell egy kép - szólaltam meg hirtelen, mikor a gondolataim közé hasított az ötlet. - Állj meg itt és mosolyogj. Vagy csinálj bármit, nekem mindegy csak legyél Harrys - utasítottam, előhalászva közben a mobilomat, s megnyitva a kamerát, ellőttem vagy harminc fotót a göndörről, aki a képek erejéig még a haját is kiengedte. - Scusa! /Elnézést!/ - szólítottam le egy szimpatikusnak tűnő fiatal fiút. - Ci faresti una foto? /Lefényképeznél minket?/ - kérdeztem kedvesen.

- Ovviamente /Persze/ - vette át tőlem a készüléket, én pedig sietve szökelltem Harry mellé. Vigyorogtam, mint a vadalma miközben, olyan szorosan bújtam a fiúhoz, mintha ő lenne az egyetlen menedékem minden rossz elől. Ez talán így is volt. Talán ő volt az egyetlen, akinek a közelében mindig vidám tudtam lenni, aki másodpercek alatt képes volt elfelejtetni velem minden gondomat, és aki egyetlen mosolyával képes volt pillangókat varázsolni a hasamba.

Észre sem vettem, hogy pirulok, annyira elmerültem a gondolataimban, s csak akkor eszméltem fel amikor a srác néhány fénykép elkészítése után visszanyújtotta a telefonomat. Nagyot szippantottam a friss levegőből, majd miután megköszöntük a fotókat, Harry tetovált kezébe karoltam, hogy a liftbe beszállva, lassacskán elinduljunk haza ebédelni.

Hamar elment a délelőtt. Kettő tájékában léptünk be a kapun, én pedig az órára pillantva szembesültem azzal, hogy holnap ilyenkor valószínűleg már pakolászni fogunk, hogy aztán késő délután kimenjünk a reptérre és felszálljunk a gépre ami egészen Londonig repít majd minket. Vártam is meg nem is. Egyrészt vártam, mert hiányzott apu és a srácok, meg Damie is, valamint tényleg itt akartam már hagyni ezt az Elviot, de ugyanakkor szívesen maradtam volna még, hogy megmutogathassak Harrynek néhány olyan helyet ami régről fontos volt a számomra. Holnap még várt ránk egy rövidke program - amiről szintén nem árultam el a fürtösnek semmit -, de aztán ennyi. Holnap este már a saját ágyunkban fogunk aludni. Nem hallom majd a szívverését elalvás előtt és ébredés után. Nem érzem majd azt a tipikus tusfürdő illatot mikor fürdés után befészkeli magát mellém. Nem fog addig énekelni és simogatni míg el nem alszom. Mindez iszonyúan hiányozni fog, de bele kell törődnöm. Az élet ilyen. Az ember nem kaphat meg mindent amire vágyik.