dear miano ⁽ʰˢ⁾ ✔

°40°

ʰᵃʳʳʸ ˢᵗʸˡᵉˢ

A lábaim szinte remegtek, ahogy próbáltam tartani magam, hogy ne rogyjak össze a Temzénél a félhomályban. Egész romantikusnak indult a dolog, elvégre két fiatal kézenfogva sétált a folyóparton. Este volt már bőven, a Hold magasan járt, a csillagok beborították az eget és ezeken kívül csak néhány utcai lámpa biztosította számunkra a fényt. Kellemes volt az idő is Londonhoz képest, bár nincs kétség afelől, hogy azért Torinóban sokkal jobb idők jártak, mint errefelé.

Nem is tudom mennyi ideje állhattunk ott, szinte már mozdulatlanul. Az időérzékemet elvesztettem azóta, hogy kimondtam végre hangosan az érzéseimet. Lehet, hogy hiba volt. Sőt, nagyon valószínű, hogy az volt, ugyanis Nicole arca és szótlansága nem valami bizalomgerjesztő. A gyomrom már a harmadik bukfencet veti és, ha nem történik valami perceken belül, nem kizárt, hogy elhányom magam. A torkom kapart és ennek tetejében még az a hülye gombóc is ott volt, amit az ember ilyen helyzetekben szokott érezni és hiába próbálja lenyelni azt, esélye sincs rá. A szívem veszettül dobogott, a pulzusom valószínűleg az egekben volt és, ha valaki most mérte volna meg a vérnyomásom, biztos, hogy az is többet mutatott volna a kelleténél.

Kezdtem berezelni... Visszavonulót akartam fújni egy olyan dolog elől, ami elől már nem menekülhettem. Kimondtam, innentől kezdve nincs visszaút. A lány megtudta az igazságot, mégha ez ennyi időbe telt is. Eddig mindig vártam a megfelelő alkalomra, a tökéletes pillanatra, hogy bevalljam neki azt, hogy kedvelem, most viszont egyre jobban felülkerekedik rajtam a félelem és, ha nem kapok választ hamarosan akkor lehet, hogy a vízbe vetem magam.

- Mia, kérlek mondj valamit. - A hangom lehetetlenül kétségbeesett volt, pedig nem így akartam megszólalni. Magabiztosabb szerettem volna lenni, hogy lássa nem hülyéskedtem és tényleg nagyon kedvelem őt, de ez rohadtul nem jött össze. Fogalmam sincs mi ütött belém. Megkönnyebbültem, hogy kimondtam, de ez az érzés körülbelül pár másodperc után el is illant és átvette a helyét a remegős izgalom - na nem éppen a jó fajta - meg a kétségbeesés.

- Én...én.. - nyögte ki nehézkesen. Nem nézett rám. Szemeivel mindenfelé pillantgatott csak rám nem és ez is egy újabb ok volt a listán, amiért kezdtem elveszíteni a reményt.

Lehet, hogy rosszul gondoltam. Lehet, hogy Nic egyáltalán nem akar tőlem barátságnál többet. Biztosan csak rosszul értelmeztem néhány mozdulatát.. Most pedig mindent elszúrtam és ő azért nem mond semmit, mert nem tud. Mert nincs mit mondania erre. Ő nem kedvel úgy, ahogy én őt, neki csak egy barát vagyok. Egy olyan, mint Louis, Niall vagy Liam. Ostoba vagyok, hogy ezt nem vettem észre...

- Harry, úgy sajnálom, de nekem... Nekem haza kellene mennem - motyogta szinte alig hallhatóan. Csoda, hogy sikerült megértenem a mondanivalóját. - Holnap dolgozom és..

- Semmi gond... - fúlt el a hangom a mondat végére. Pedig üvölteni tudtam volna magammal, amiért ekkora hülye vagyok. - Pihenned kell. Hosszú napod volt.

- Igen - birizgálta a karkötőt a kezén, amit még Olaszországban vettem neki egy kirakodóvásár standjánál. - Majd.. beszélünk - köszörülte meg a torkát és végre a szemembe nézett.

- Persze...beszélünk - bólintottam határozottan, de a hangom pont az ellenkezőjét tükrözte. Elveszett volt és gyenge, ahogy én is. Saját magammal csesztem ki és már érzem, hogy az első dolgom otthon az lesz, hogy addig verem a fejem a falba, míg meg nem fájdul majd.

- Jó éjt Harry - intett egyet bátortalanul, s ellépett tőlem, majd hátat fordítva nekem, lassan megindult az úttest felé.

- Jó éjt Miano - szóltam utána és csak reménykedni tudtam benne, hogy hallotta is. A lány nem sokkal később már egy taxiban ült és gondolom a sofőrnek diktálta éppen a címét, amikor én élesen beszívtam a levegőt és elfordítottam a fejemet a járműről. Sokáig néztem a hullámzó vizet, de nem mozdultam. A lábaim a földbe gyökereztek és az istenért se akartak az otthonom irányába vinni. Pedig jó lett volna. Szükségem volt egy forró teára, meg arra, hogy lezuhanyozhassak és aztán lefeküdhessek aludni. Minél hamarabb a szobámban akartam tudni magamat, hogy elbújhassak egy kicsit minden és mindenki elől amíg nagyjából össze nem rakom magam. Mert most szétestem. Nagyon szétestem és fogalmam sincs, hogy hogy fogom tudni újra összelegózni a darabkáimat.

Keserű ízzel a számban battyogtam haza. Vagy fél óráig álltam még a parton mielőtt tényleg rávettem volna magam arra, hogy elinduljak és kezdjek magammal, meg a gondolatoktól zsongó fejemmel valamit. Bíztam benne, hogy otthon már mindenki aludni fog mire én megérkezem, mert nem tudom mit csinálnék, ha három kíváncsi szempárba botlanék a nappaliban. Biztos mindegyikőjük élménybeszámolót várna én viszont nem tudnék mást mondani csak magamat szidni, amiért tényleg ekkora barom vagyok. Tuti, hogy tönkrevágtam a barátságunkat Nic-kel és ő ezek után többé nem fog tudni úgy nézni rám, mint mondjuk néhány órával ezelőtt. Megértem... Én sem tudok már úgy nézni magamra, mint mielőtt kimondtam volna azokat a bűvös, mindent elrontó szavakat.

Iszonyú halkan csuktam be magam mögött a bejárati ajtót, és még annál is halkabban próbáltam meg kulcsra zárni azt. A cipőimet és a szövetkabátomat is ugyanilyen csendesen rendeztem el a folyosón és szinte lábujjhegyen lépkedve indultam meg a szobám irányába. Sötét volt a lakásban, ebből pedig arra következtettem, hogy már mind alszanak és nekem nem kell majd magyarázkodnom, hogy miért nézek ki úgy, mint egy rakás szerencsétlenség. A tervem azonban befuccsolt, pedig már majdnem biztonságban voltam a szobám négy fala között. Jobb kéz felől hirtelen nyílt az ajtó, a következő pillanatban pedig a srác feje a vállamon koppant.

- Azt a kurva - masszírozta a homlokát. Szuper, nem úszom meg az esti bájcsevejt. - Harold, kibaszott kemény a bicepszed.

- Kösz? - vontam fel a szemöldököm, mert tényleg nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy Louis-féle bók vagy inkább egy Louis-féle beszólás.

- Mi van veled? Milyen volt olaszba? - bombázott a kérdéseivel.

- Jó - feleltem tömören, ugyanis minél hamarabb szerettem volna már a takaró alatt lenni és csak szunyálni egy nagyot.

- Jó? Most ez komoly? - nevetett hitetlenül, de azért visszafogva a hangját, hogy ne keltse fel a többieket. - Mi van veled?

- Semmi - ráztam a fejem és benyitva a szobámba, ledobtam a sporttáskámat a szekrényem mellé.

- Hűha. Valami történt - állapította meg rögtön. Egy nagy sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy leültem az ágyamra, és a térdeimre könyökölve, az ajtóban ácsorgó fiúra néztem. Túl jól ismer...

- És gondolom te hallani akarod - túrtam bele a hajamba amolyan melléktevékenységként.

- Hogyne - vágta rá. - De előtte hugyozok, mert egyébként oda indultam csak éppenséggel bebasztam a fejem a hatalmas izmodba - vigyorgott pimaszul. Tipikus Louis-s mosoly. - Be ne aludj addig.

Rábólintottam a mondatára jelzésképpen, pedig szívesebben aludtam volna ahelyett, hogy még ma éjszaka elmeséljek mindent a srácnak. Nem arról volt szó, hogy amúgy nem mondanám el neki, inkább arról, hogy nem most. Fáradt voltam és összetört, a szívemet pedig darabjaira hullva ott hagytam a Temzénél.