dear miano ⁽ʰˢ⁾ ✔

°41°

ʰᵃʳʳʸ ˢᵗʸˡᵉˢ

Már három napja csak arra futja részemről, hogy reggel megigyak egy nagy bögre kávét, elvonszoljam magam munkába vagy egyetemre aztán, ha végeztem visszafeküdjek az ágyba. Állandóan a telefonomat csekkolom és az üzeneteimet bújva nézegetem, hogy Miano elérhető-e. Nem írtam neki, ennek pedig egyetlen oka volt, mégpedig az, hogy nem akartam, hogy azt higgye zaklatom, vagy még mindig a válaszára várok. Tulajdonképpen ez részben igaz volt, ugyanis örültem volna, ha legalább egy egyértelmű feleletet kapok. Kérdések között ragadtam, amikre valószínűleg sose kapok már választ. Szerettem volna tudni a lány érzéseit, hogy mi járt a fejében akkor amikor kimondtam neki, hogy kedvelem, hogy min gondolkodhatott hazafele a taxiban vagy, hogy min törhette a fejét a napokban. Nem tudtam, hogy hogy van, hisz azóta az este óta szinte semmit nem hallottam felőle. Louis egyszer megpróbálta elhívni egy kávéra, de Mia kihúzta magát a program alól annyival, miszerint dolgozik. Nem tudom mennyire volt valóság alapja, de őszintén reméltem, hogy jól van. Legalábbis jobban, mint én.

Hiányzott. Nagyon is, tagadni sem tagadhattam volna a srácok előtt. Lesütött rólam, hogy megviselt ez az egész, de egyszerűen nem tudtak velem mit kezdeni. Nem hagytam nekik, hogy eltereljék a gondolataimat a lányról, ahhoz túl makacs voltam. Ha fáj, akkor már fájjon rendesen..

Ismét a gondolataimba temetkeztem, a szobámban sötétéség uralkodott, hisz a sötétítő függöny még mindig be volt húzva, hiába ütötte meg az óra már a fél tizenkettőt. Hasamon feküdtem, fejemet a párnába fúrtam és hagytam, hogy hadd öntsék el az emlékek az elmémet. Hirtelen villant fel a lelki szemeim előtt Damien vigyorgó arcocskája, ahogy meglátott az óvodában, aztán az is, ahogy a fagyizóban könyörgött a hőn áhított fagylaltért. Rájöttem arra, hogy mennyire megkedveltem a fiúcskát és, hogy mekkora örömmel mentem minden egyes alkalommal Miaval, ha vigyázni kellett rá. Tüneményes volt, és a mosolya valamiért mindig kicsit az unokanővérére emlékeztetett. Ő is hiányzott már. Sokkal szívesebben lettem volna most inkább vele és a lánnyal, akár egy játszótéren, akár egy cukrászdában vagy bárhol, mint itthon magamba roskadva.

Hangos koporászás zökkentett ki az elmélkedésemből. Szinte biztosra vettem, hogy Louis az és most éppen megint arra játszik, hogy lelket öntsön belém, így hát aztán nem válaszoltam, hátha azt hiszi, hogy alszom és akkor majd békénhagy. A tervem befuccsolt, ugyanis rövid idő után újra kopogtatott az ajtómon, én pedig morgolódva fordultam át a hátamra.

- Alszom! - kiáltottam ki. Persze tudtam, hogy ezzel lebuktattam magam, de nem telt többre tőlem. Az ajtó nyílt is, ezzel együtt pedig vakító fény árasztotta el a szobát, aminek köszönhetően azonnal le is hunytam a szemeimet. Úgy éreztem magamat, mint egy vámpír, akit felperzsel a nap fénye.

- Ó, te szent isten. Öcsi, mi van itt? Én nem egy disznóólba terveztem belépni - dorgált meg egy hang, akinek a gazdája száz százalékig nem Lou volt, így aztán hamar pattantak is ki a szemeim, hogy jól megnézzem magamnak a küszöböm előtt szörnyülködő alakot.

- Gemma, mégis mi-

- Fujj, az ott egy három napos kávés bögre? - hajolt a komódomon éktelenkedő tárgy fölé fintorogva. - Louis mondta, hogy rottyon vagy, na de, hogy ennyire - csóválta a fejét rosszallóan.

- Tomlinson! - kiabáltam felülve az ágyon.

- Horan vagyok - érkezett a válasz.

- Én pedig Payne! - folytatta a másik.

- Nincs itthon, hiába ordibálsz - vonogatta a vállát. - Azt mondta, hogy fontos elintézni valója akadt, de szerintem csak lelépett, mert tudta, hogy ez lesz a reakciód és még nincs kedve meghalni - magyarázott.