dear miano ⁽ʰˢ⁾ ✔

°11°

- Gyerünk Dames! Harry ott vár a csúszda végében, nem lesz baj - néztem az unokatestvéremre mosolyogva, aki ezen felbátorodva, végre valahára ellökte magát és lecsúszott a csúszdán. Hosszú idő után először.

- Nagyon ügyes voltál! - kapta fel Harry a kisfiút büszkén.

Damien körülbelül fél éve csúszdázott utóljára, azóta pedig egyszer sem mert még csak a közelébe sem menni. Nem tudom, hogy mi történt pontosan, mert nem voltam ott az esetnél. Monica valami olyasmit mesélt, hogy az unokaöcsémet meglökte hátulról egy másik gyerek mielőtt még felkészülhetett volna arra, hogy lecsússzon, Dames pedig nagyon megijedt a hirtelen történtektől. Amit mondjuk nem csodálok, hisz ilyen kicsinek még én is megijedtem volna. Sőt, nem kizárt, hogy most, 20 éves fejjel is megijednék, ha egyszercsak valaki meglökne hátulról.

- Látod Szívem, nem is olyan ijesztő ez a csúszda - léptem a fiúkhoz boldogan. - Anya és apa is biztosan nagyon büszkék lesznek rád, amiért sikerült legyőznöd a félelmed.

- Tényleg. Anya mikor jön haza? - pillantott ránk felváltva.

- Uhm... - tekintett felém Harry segítségkérőn.

- Nagyjából még egy óra múlva - olvastam le a pontos időt az órámról. - Addig viszont még rengeteg mindent csinálhatunk.

- Úgyám - bólogatott a srác. - Mondjuk ezt - ültette a nyakába Damient. - Add a kezecskéd - nyúlt a fiúcska apró tagjai után.

- Kapjuk el Ninit - kiáltott az unokaöcsém. Harrynek több sem kellett, megindult felém, én pedig néhányat pislogva, hátrálni kezdtem, aztán futni a srácok elől. - Gyerünk! Már majdnem megvan! - sürgette a göndört.

- Dove Signora? /Hova Hölgyem?/ - vágott be elém, zöld szemei pimaszul csillogtak amikor azt hitte, hogy ő nyert.

- Tanto... /Csak.../ - léptem egy aprót hátrébb. - Spostare da qui /El innen/ - biccentettem.

Kikerülve őket, ismét szaladni kezdtem, azonban csak két fával odébb jutottam amikor Harry elkapta a karomat, ezzel visszarántva engem. A hiretelen lendülettől a fiú mellkasának ütköztem, eközben Damien pedig hangosan kacagott azon, hogy sikerült engem elkapniuk. Néhány pillanatig zavartan néztem a nálam jó egy fejjel magasabb srácot, aki hosszú, göndör fürtjeit most egy kisebb kontyba fogta fel, hogy semmiben se zavarja őt játék közben.

Egy ideig csak álltunk ott, az udvar egyik szélén, viszonylag közel egymáshoz, és egyikünk sem tudott mit mondani. Tekintetemet Harry mellkasáról a szemeire vezettem, amik továbbra is élénken csillogtak a tavaszi napsütésben.

- Jól bánsz a gyerekekkel - szólaltam meg végül elsőként, kijózanítva ezzel őt is a néma bámulásból.

- Valóban? - rázta meg kissé a fejét. Gondolom így hesegette el minden egyéb gondolatát amin nem most akart agyalni.

- Uhum - bólogattam helyeslően. - Damie.. Kihozod azt a menő homokozó szettet amit még tőlem kaptál a múltkor? - kérdeztem a kisebbre nézve.

- Naná! - örült meg, majd amint a lába újra földet ért, ő már el is startolt az előbb említett homokozóért.

- Azért az is becsületre méltó ahogy te bánsz az unokaöcséddel - szólt komolyan, kiérdemelve ezzel minden figyelmemet. - Mármint.. Sokan vannak akiknek kistestvérük vagy kisebb rokonuk van, de olyanok is sokan vannak akik még csak feleannyira sem törődnek velük, mint te Damiennel.

- Ebben nagyrészt közrejátszik az, hogy mindigis vágytam egy kistestvérre, de ez a vágyam sosem teljesült. Mire elég idős lettem ahhoz, hogy felfogjam a testvér fogalmát, addigra apuék kapcsolata már nem volt olyan, mint régebben, ebből adódóan pedig nyílván nem akartak még egy gyereket vállalni. Valószínűleg ezért is szerettem annyira nálam fiatalabb gyerekekkel lenni. Mióta Damien megszületett azóta mondhatni ő a szemem fénye. Olyan nekem, mintha a saját öcsém lenne, de valójában egyáltalán nem az - huppantam le a homokozó szélére, megpaskolva magam mellett az üres helyet, jelezve ezzel a srácnak, hogy üljön csak le. - A szüleim válása után tettem le végleg arról, hogy egy testvér után álmodozzak. Rájöttem, hogy ez már egyáltalán nem opció, ez pedig kissé elkeserített. Úgyhogy igen, azt hiszem ezért szeretem annyira Damest - tűrtem egy hajtincset a fülem mögé.

- Tudod miben lennél jó? Igazán jó? - billentette oldalra a fejét, egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust.

- Miben? - érdeklődtem kíváncsian.

- Az anyaságban - mondta ki őszintén.

- Neem, nem hinném - csóváltam a fejemet kicsit meglepetten. - Elvagyok a gyerekekkel néhány órácskát, de kétlem, hogy feltudnék nevelni egyet. Vagyis érted... Játszok velük, ha kell megetetem őket, de egész nap talpon lenni és figyelni rájuk, közben pedig még a saját dolgomat is intézni.. Húzós lenne - vakargattam a tarkómat.

- Pedig szerintem megállnád a helyedet anyaként - győzködött. - Van érzéked a gyerekekhez, kitartó vagy, jó szívű és még sorolhatnám. Egy jó anya ilyen.

- Harry... - könyököltem a lábamra. Tenyeremben közben megtámasztottam a fejemet és így pilláztam a fiú felé. - Kedves tőled, hogy ezt mondod, de nem biztos, hogy valóban így teljesítenék, ha tényleg erről lenne szó.

- Nicole - sóhajtotta.

- Ó kérlek. Bármit csak Nicole-t ne. Becézz, hívj ahogy akarsz, de ne Nicole-ozz. Felőlem még mézespuszedli is lehetek, de ne hívj a rendes nevemen - kérleltem. - Nem szeretem. Anya hívott mindig így mikor valami olyat csináltam amit valószínűleg inkább nem kellett volna - magyaráztam meg a dolgokat.

- Oké, sajnálom - sütötte le szemeit egy pillanatra. - Mit szólsz ahhoz, hoogy - gondolkodott el. - Miano!

- Miano - ismételtem meg az előbb kitalált becenevet. - Tetszik - bólintottam somolyogva.

- Szóval Miano, aki nem szereti, ha Nicole-nak hívják.. - kezdett bele a mondandójába újra.

- Megtaláltam! - szaladt végig a kerten a szőke kisfiú, kezében lóbálva közben a vödör homokozó készletet. - Anyuci elpakolta egy másik helyre, mert ahol először kerestem ott nem volt. De aztán meglett. Mostmár építhetünk egy naaaagy várat!

- Szavaid ne feledd - simítottam meg Harry vállát, aki biccentve jelezte, hogy nem fogja, majd ő is ismét minden figyelmét az unokatestvéremre irányította.

Illetve majdnem minden figyelmét. Miközben megépítettük életünk legkirályabb homokvárát - ami nem mellesleg két szintes lett, mindenféle csicsamicsával megspékelve -, szinte végig éreztem magamon a tekintetét. Sokszor kaptam el a pillantását, ekkor mindig mosolyogva konstatálta, hogy észrevettem, ami engem is erre a tevékenységre késztetett.

Elvégre, ki tudna ellenállni egy gödröcskés mosolynak?

Csak mert én nem tudtam...